Halihó.

Kelés után újabb ágyipoloska csípések után kutattunk, de szerencsére nem találtunk, így csak a régi csípés nyomokat kentük be és reménykedtünk, hogy ne ágyipoloska legyen mégse. 

Amúgy az eső már most hangosan kopogott, hallottuk, hogy zuhog. Kényelmesen megreggeliztünk, összepakoltunk, bíztunk benne, hogy alább hagy majd. De csak nem akart, végül elindultunk, mert tudtuk, hogy ma több mint 33 km vár ránk. És már fél 9 is elmúlt, pedig tudjuk, hogy este fél 6 körül sötétedik és 9 órát ma legalább megyünk.

Lent a tűzoltóság portáján két új arc volt, és ők ma már kedvesebbnek tűntek, angol híján elmutogattuk mit akarunk, fizetni és ha lehet egy pecsétet. 

Végül minden meglett, mi is esőszettbe vágtuk magunkat, mert nem akart csitulni, eszméletlenül zuhogott. 

Tegnap megérte decathlonozni, mert a Laura új szetje jónak bizonyult, az én régim viszont beázott még az elején, de sajnos itt az én méretemben nem volt poncsó. 

Az első kilométer után értünk vissza a centrumba, ahol még jobban rákezdett, és nem is tudtuk merre menjünk tovább, mert ketté ágazott itt a Camino. A rendes útra, amit mi követni akartunk és a Fatima felé vezető zarándok útra, aminek most megtaláltuk a jelét. Annyira ömlött viszont az eső, hogy a telefont nem tudtuk elővenni. Így először egy fa alatt próbáltunk nem jobban elázni, majd bebújtunk egy kápolna nyitott ajtaja alá. Ahol a telefonnal kitököltük, hogy mi legyen. De már fél 10 körül voltunk. És már közel voltunk hozzá, hogy mégis feladjuk és ott maradunk ebben a rémes Santarémben.

De ez, azért  nem feküdt nekünk, mert holnaputánra foglalt szállásunk volt Tancosban, mivel ráakartunk készülni a november 2.-i Új-Zélandi workingholiday vízum jelentkezésre. És nem akarunk egy métert se csalni, mindent le akarunk sétálni ha lehetséges. 

Szóval elindultunk. Szépen körbe vitt még minket a város másik felén kanyarogva, míg végül kilyukadtunk a város másik oldalán. És egy kis ösvényen ereszkedtünk lefelé a domboldalon a városból. Közben el-el állt az eső, és ekkor jöttünk rá, hogy mennyire szerencsések voltunk, hogy nem itt voltunk, mikor ömlött, mert itt lefolytunk volna vele. Meg itt találkoztunk egy holland fazonnal, aki egyedül nyomja és ebből a városból indult. Kicsit együtt mentünk, majd elköszöntünk, hogy még találkozunk, lehagytuk a hollamdust.

A domb aljában egy kis falucska fogadott, ahol meg volt az első koborkutyás élményünk is, de semmi komoly, csak az utunkba állt és ugatott, de egy 5-7 méterre kikerültük és így ezzel meg is oldódott az egész. Valójában mi voltunk idegenek az ő területén, tiszta sor, igaza volt. Amúgy ez megint egy aranyos kis település volt, egy bácsika még útba is igazított. 

De már túl is voltunk rajta és mentünk az útszélén. Az az igazság, hogy erről a szakaszról is hallottunk már, hogy veszélyes. És ezért is kellett új esőkabát, hogy sokkal színesebbek legyünk és jobban látszódjunk, így esőben az út szélén. Viszont szerencsére nem sokat kellett itt mennünk újból bevitt minket az út a szőlősbe. 

Aztán itt egy pisiszünet után levettük a poncsót, csak az esőnadrág maradt, ha hirtelen fel kell venni akkor csak azt kelljen, de már nem esett és egy kicsit fullasztó volt. Közben a hollandus megelőzött minket.

Na hát a táj itt a szőlő között eléggé egyhangú volt, de főleg saras. Szószerint úsztunk a sárban. Viszont meg volt ennek a is a bája. Az esőadrágnak meg a haszna, az felfogta a sarat és a rendes gatyánk legalább nem lett teljesen mocskos. Közben mi előztük meg a hollandust.

Elég nehéz volt menni ebben a sárban, egyrészt kerülgetni a mély pocsolyákat, másrészt nehezebb a saras cipő. Mára hivatalosan is engedélyezett volt a hiszti. Tudtuk, hogy a 12-13. km körül lesz egy település egy bárral, már nagyon vártuk, de egy banán szünetre így is megálltunk, kicsit levenni a táskát. Meg bekapcsolni mindenkinek a saját zenéjét/podcastját, hátha az segít.

Végül csak kiértünk ebből a mocsár tengerből és a település előtt újból az aszfalton folytattuk, ami már nem volt szerencsére forgalmas. De legalább a végén kicsit dombos volt. Csak beértünk végül Vale de Figueira-ba. 

25 perces pihenőt csaptunk, egy kóla, egy kávé, két süti, a híres már Lisszabonban megismert pastel de nata. Esőnadrágot is levettük, már sütött a napocska és azt mondták a helyiek, hogy ilyenkor már nem szokott újból durva lenni. Szereztünk egy pecsétet, meg feltöltöttük a vízkészleteinket is. Az idő viszont rohamosan fogyott, már délután volt bőven és mi még nem voltunk az út felénél, kb a 14. km körül voltunk. Közben a hollandus elhagyott minket. 

Végül kicsit feltöltve újra elindultunk és egy rendes táblát követve kimentünk a településről.

Újból földes út következett, de rávezetett minket egy eukaliptusz erdő mellé. Kellemes illata van az ilyennek, mi még nem találkoztunk velük. Szóval ez egy új élmény volt. És már az idő is kellemes volt, csak az út volt saras. De az esőgatyát lusták voltunk visszavenni, nem baj elfogadtuk, hogy kicsit sarasabbak leszünk. 

Átszeltünk egy kis folyócskát, majd egy kavicsos útra értünk, ami újból mezőgazdasági területek mellett vitt minket. Elég sok nap elem feküdt itt. Közben megláttuk magunk előtt a hollandust. 

De nem tudtuk, utol érni, újabb csemege szünetre megálltunk, mert már nehéz volt a táska. Pont itt a jel mellett találtunk egy magyar feliratot, hogy Kitartás!, ami kis mosolyt csalt az arcunkra. 

És így folytattuk a baktatást. Szerencsére itt már nem volt olyan mocsaras a hely, és a nedves fűben a gatyánkról is lejött a sár. Ami érdekes volt, hogy találtunk egy hangyavonulást, vagy mit. Egészen érdekes volt, hogy rengeteg hangya vonult vagy 700-800 méteren. Egészen lenyűgöző látvány volt, hogy szerintünk láttuk Portugália összes hangyáját egyszerre.

Majd jött egy újabb kis szünet Azinhaga előtt, ahol felhívtuk az alberguet, hogy szeretnénk ma ott aludni, lehetséges-e stb. Ekkor voltunk 4 óra körül. Megbeszéltük, hogy most inkább nem állunk meg bárban, mert akkor ott ragadunk, hanem megyünk amíg bírjuk az utolsó 8-9 km-en. A falu elejében lovak fogadtak. Majd egy aranyos biciklis úr mutogatta el, hogy tud egy rövidebb utat, kövessük és, hogy már csak 8 km Golega. Ennek a hírnek nagyon örültünk és követtük, bár a jel mentén haladtunk, talán nélküle is megoldottuk volna. De értékeltük, hogy kísérget minket. Majd elváltak útjaink. A falu vége felé találtunk egy csinos padkát, megettünk még egy gélt és ki is mentünk a faluból.

Na itt a körforgó után ritka veszélyes szakasz következett az utolsó 6 km-re. Egyrészt fura, hogy ki volt táblázva a, hogy zarándokok vannak az útszélén, autósok figyeljetek. Másrészt tényleg az út szélén kellett menni. Ez nagy figyelmet igényelt és nagy haszna van itt a láthatósági mellényünknek, amit a botra téve mindig kilógattunk a kanyarokban.

Volt aztán egy kis rész, ahol az út maga macsaköves volt, nekünk meg volt egy is padka, de ez nem sokáig tartott. Egyre nyűgösebbek voltunk, de haladnunk kellett mert már elmúlt 5 óra és 6-kor már sötét lesz. Végül beértünk a teljes sötétség előtt és nagyon örültünk.

Golegában tábla hirdetette, hogy ez a lovak fővárosa. Minden a lovakról szól.

Végül a szállás is meg lett, és vele együtt a 34. km is. Mivel konyha is volt így a közeli boltban bevásároltunk egy tojás vacsorára. Főztünk majd mentünk aludni a közös hálótérbe, ahol ma csak ketten aludtunk.