Az Annapurna Körtúra után, még majdnem egy hetet töltöttünk Nepálban. És ebből is igazából öt napot Pokharában, az ország második legnépesebb városában. 

Az az igazság, hogy sokkal jobban bejött, mint Kathmandu, ezért maradtunk inkább. És azért nem kirándultunk többet, mert ez az utolsó pár nap már csak a pihenésről szólt. 

Pedig az eleje elég nagy sokk volt. Mikor a busz beért a városba, nagy volt a kontraszt. Két órája még a természetben csavarogtunk, most meg itt vagyunk egy nagy, nyüzsgő városban. 

Pokhara egy kis ékszer doboz. Van egy nagy tó a város mellett, illetve elég nagy hegyek veszik körül. A leglátványosabb a Fishtail (Halfarok). Van egy elég turistás része, ahol tényleg sok a külföldi. Főleg hippi lelkűletűek. De, ez kis része csak a városnak. Viszont minden adott, egy kiadós pihenésre. Annyira, hogy a nepáliak is idejárnak nyaralni, ha megtehetik. 

Rengeteg szuveníres van itt is. Tele van a város jobbnál jobb helyi éttermekkel, főleg a parti szakaszon. Van egy vidámpark, amit egyszerűen csak Disney-landnek hívnak ők is. Minden este élőzene szól valahonnan. Elég nagy nyüzsgés van, de a jó értelemben.

Tényleg ideális lokáció a pihenésre.

És mi csak pihentünk. A szállásunk nagyon kényelmes volt. Ráadásul a közelben volt egy kedvenc éttermünk, ahova egy nap kivételével mindennap elmentünk. Vacsoráztunk egyet a spanyolokkal és itt már tényleg elköszönünk egymástól. Vacsoráztunk egyet spontán az amerikai Rogerrel. Vacsoráztunk egyet, a még Kathmanduban megismert két amerikai nővel. Illetve reggeliztünk és spontán vacsoráztunk egyet a futóversenyes magyar sráccal is. Jó volt találkozni ezekkel az emberekkel és így lezárni az egész Annapurna Kört és Nepált. 

Na jó én az első pihenő napon pont találtam egy futóversenyt másnapra, december másodikára. A maratonhoz most kevés lettem volna, de így hirtelen egy félmaraton jó ötletnek tűnt. Gyorsan vettem egy nepáli ócska edző cipőt. Este részt vettünk a tájékoztatón. Kiderült, hogy elég komoly és nemzetközi a verseny. Ez volt a IV. Fishtail Race. Meg tudtuk, hogy itt lesz a cél, a tóparton, ahol most vagyunk. De a rajthoz reggel busz visz, 5:40-re kell itt lenni. Frissítés lesz. Viszont láttuk a pályarajzot és ez bizony egy terep-félmaraton és lesz 1300m szint is benne. Kicsit ráparáztam, de mindegy, egyszer élünk, hajrá!

Másnap reggel még sötétben összeszedett is szedett minket a busz. Közös bemelegítés. Felkelt a nap. Kellemes hangulat. És rajtolt is már a maratoni szám. Majd tíz percre rá mi is. Közben odajött hozzám egy srác, megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mert ő is. Jól meglepett. Ő volt Ádám, kiderült, hogy hirtelen nevezett ő is és hirtelen vett cipőt tegnap. Más is ketyós nem csak én. Meg is beszéltük, hogy a célban majd beszélünk többet, hiszen most indulás. De nagyon szeretjük az ilyen találkozásokat.

 

Örömfutásnak fogtam fel, nem is versenynek. Így is indultunk a városban, az emberek tapsoltak, a kutyák kerülgettek. És már bent is voltunk az erdőben egy dombra felfelé. Hát a combom nagyon is érezte, hogy mi tegnap előtt fejeztük be az Annapurna Kört. Majd felmentünk a város és az ország egyik legszentebb templomához, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a tóra, a városra és a hegyekre. Mindez a felkelő nappal megkoronázva. Hatalmas mosoly volt rajtam. Imádom az életet és hogy itt vagyunk. 

Majd futottunk le, ez talán még fájdalmasabb volt ebben az bénácska cipőben és a fáradt lábakkal. Hirtelen egy rizsföld, majd frissítés végre, félúton vagyunk és már mehetünk is újra fel. 

Ez már nagyon fájt. Majd jött egy keskeny ösvény, ahol már kijött rajtam a fáradtság és elbotlottam először. Majd még kétszer sikerült elesnem. Itt már kezdtem elfogyni, de az órám szerencsére már a 20. kilométert mutatta. Mondjuk az fura, hogy még mindig felfelé futunk... És igazából láttam a pályarajzot azon az volt, hogy az utolsó 3 km a lefelé lesz újra. Valami nem stimmel.  

Hát basszus ez egy nepáli verseny itt a félmaraton se 21 kilométer. Haha, imádom! Se baj, elképesztően élvezem. És végre vége. 24,5 km lett. Viszont most ez a kedvenc versenyem. Fejben a legszebb, testben meg a legnehezebb. Nagyon elfogytam, de nagyon szerettem. Nagyon szimpatikus emberek között, szép helyeken, kóbor kutyákat és teheneket kerülgetve, rizsföldeken át, kecske ösvényeken keresztül bukdácsolva, egy igazi örömfutás. 

A célban pedig a Laura várt, nagyon örültünk egymásnak. Megcsináltuk ezt is. Csók és ölelés. Közben bejött a magyar srác is és elkezdtünk jobban megismerkedni. Jófej nagyon ő is és tök jó sztorija van. Annyit talán elmondhatunk, hogy egy nepáli esküvőre érkezett. Mennyire menő!

Nem maradt más hátra, mint a búcsú. Még maradt egy busz út vissza Kathmanduba. Ahol összeszedtük a maradék csomagjainkat, vettünk még egy 100 literes utazós táskát, hogy beférjünk rendesen és vacsora. Utolsó nap még egy utolsó momo és reptér. És felszálltunk. Hihetetlen mennyi élménnyel gazdagodtunk egy hónap alatt. Felejthetetlen minden. Az ízek, a szagok, a színek a látványok, az emberek, a természet, a hit, a minden. Egyszerűen csodás volt. És mindezt megfejelte, hogy a Himalája is elbúcsúzott minket egy gyönyörű naplementébe bújva. Bááááh de csodás!

Viszlát Nepál! Namaste! 

Köszönünk mindent! Dánebád! Valószínű még visszatérünk. 

 

A kis maki kalandjai lassan véget érnek, de azért az Instagramon és Facebookon is tudjátok követni: