Halihó!

Mint az előzőekben is kiderült Fairlie elég fontos szerepet töltött be az új-zélandi kezdetekben. Ezért szerettünk volna méltón elbúcsúzni tőle. Azt hiszem ez sikerült is. És most ugrunk is egy kicsit az időben. 

Már tavasz óta tudtuk, hogy július 15.-én lesz egy futóverseny a településen. És arra gondoltunk szentimentálisan, hogy tök jó lenne részt venni rajta, ha már itt kezdődött minden. Plusz így egy tárgyi emlék is odaköthetne minket: érem formájában. Június közepén be is neveztünk, mindketten. A Laura egy 5,5 km-es távra, én meg egy félmaratonra.

Most az érdekesebb sztori a Laura szemszögéből van. Hiszen ő most kezdte (újra) még a Lake Ohau-nál. Egyszer  amúgy benne volt, mert Reykjavíkban már lefutotta élete első futóversenyét, és akkor nagyon jól érezte magát. Ami elég jó érzéseket keltett most is benne. Viszont ez a múlt, most meg jön is a második verseny, itt Új-Zélandon. Elég menő, nemzetközi karrier eddig ez. 

Tök büszke vagyok rá, hogy nem csak kísérni akart, hanem kitalálta, hogy ő is így akar búcsúzni Fairlie-től. 

Készült is becsülettel. Csinált erőnléti edzéseket és futóedzéseket is. És ugye most itt tél van, korábban sötétedik, ezért legtöbbször sötétben ment és nyomta a lámpa fénynél, le a kalappal na. Viszont ugye a meló miatt, nem mindig volt ideje, így a leghosszabb edzése éppen csak több volt, mint 3 km. A verseny meg 5,5 km lesz. Sokszor átbeszéltük a lehetőségeket. Online le is tudtuk csekkolni a pályarajzot és volt benne némi félelmetes emelkedő. Így megbeszéltük még az utolsó nap is, hogy nincs baj, majd legfeljebb belesétál, csak élvezze. 

Meg is kérdem, hogyan emlékszik vissza: mit éreztél a felkészülés alatt?
"Az eleje nem volt könnyű. Az a baj, hogy nehéz elindulni, mármint edzeni. Pedig futás közben már mindig jól érzem magam. Az egy kicsit segített, hogy már az Ohau-nál futkorásztam egy keveset. Meg mindig éreztem, hogy picivel tudom növelni a km-ket. Az igaz, hogy nem tettem bele a 100%-ot, de azért elhivatott vagyok ám! Tudtam, hogy meg fogom csinálni, ha kell belegyalogolok, de meg lesz. "

Aztán szépen eljött július 15., az a bizonyos szombati nap. Előtte nap még melóztunk, ám nem olyan későn kerültünk ágyba. Cserébe viszont nagyon korán keltünk, mert közel 3,5 órát kell utazni, hogy ott lehessünk. És 10-kor már rajt. Addig parkoló helyet kell találni, át kell venni a rajt csomagot, bemelegítés stb.   

Oda is értünk 09:20-ra, hát szia Fairlie, jó újra látni téged. Nem sokat változtál, de most a szokásosnál is többen vannak itt, több mint 700 versenyző és a kísérők. Természetesen a pitéződnél áll a sor, és hát tényleg csalogató. Egyefene, ha végeztünk, mi is sorba állunk. 

Az idő gyönyörű és tiszta, talán kicsit még csípős. Újra az ismert mikroklíma. Itt még csak 4 fok körül van. De jót ígértek és már lassan a napocska is átbukik a hegyek felett. Minden rendben lesz! Ja meg kiderítettük azt is, hogy a Laura is fog érmet kapni, úgyhogy meg volt a fő motiváció. Tényleg minden rendben van.

Közben a verseny is elkezdődött, kezdtek a gyaloglók. Majd jöttünk mi 10-kor, a félmaratonisták. Jó kis terepfutás volt leginkább. Fel kellett menni egy hegyecskére is, ezért volt benne közel 400m szintemelkedés. Az idő csodás, én meg elég erősnek éreztem magam. Végig futottam, elég jó tempóban mentünk pár sráccal majdnem végig együtt. Oda kétszer, meg vissza is kétszer kereszteztük a patakot, ami elég hideg volt. Ha, ez egy sima sík verseny, akkor saját rekordot döntök, így csak megközelítettem. Nagyon erősnek és jól éreztem magam.

11:30-kor indultak a Lauráék, gyorsan ki is matekoztam, hogy még nem lehet bent, elmentem a cél elé és vártam, hogy a végén beszurkolhassam.

A rajtjuk nem ugyanott volt, mint nekünk, de a cél ugyanaz volt. Együtt futott egy csomó emberrel, és nagyon fel volt dobva ettől. Tényleg ügyes volt, mert végig bírta, egyszer sem sétált bele és csak nyomta. Szerencsére nem öltözött túl, mert közben kisütött a nap és 11 fok is kerekedett, tehát pont eltalálta az öltözéket. A tempója is nagyon jó volt, úgyhogy végig vitte a flow. Emelkedője sem volt, azt benéztük szerencsére. Ráadásul a végén még bele is tudott gyorsítani. Le a kalappal.

Én ugye csak a végét láttam, ott volt sok másik ember is, és mindenki neki szurkolt abban a pillanatban, mikor ráfordult a célegyenesre. Euforikus élmény. Nagyon nagy mosoly volt az arcán, csak úgy ragyogott.  A célba érkezéskor rengeteg érzelem látványosan felszabadult benne és közel voltak az örömkönnyek is. Nagyon cuki volt. Tudta, hogy megcsinálta. Megcsinálta! Tök egyedül, tök nagyot küzdve, tök megcsinálta! És ez az övé, senki nem veheti el tőle. Bravó!  

Megkérdem most is: milyen volt a verseny, hogy érezted magad, mire emlékszel utólag? 

Megkapta ő is tehát a megérdemelt érmét, és nagyon jó kedvűen mentük bele a délutánba. Nem maradt más hátra, mint az elköszönés. Előbb meglátogattuk a családot és megköszöntünk még egyszer mindent. 

Majd megvettük az utolsó sütinket is a pitézőben. És örömittasan, rengeteg felszabadult endorfinnal elbúcsúztunk végleg Fairlie-től. 

Köszönünk mindent, nagyon szép emlékek fűződnek hozzád. Minden jót és sok piteturistát!

Közben a kis makink tovább szurkol. Már van is jegye az új-zélandi női válogatott vb meccsére. Hajrá Maki!