A családi kirándulások közül is az első volt legjobb, legalábbis nekünk az maradt a legemlékezetesebb. Ekkor mentünk először Timaru-ba, és ekkor kezdtünk el ismerkedni a rendszer bonyodalmaival, amit hagyjunk is, mert most nem ezért vagyunk itt.

Timaru városa egy elég nagy városnak számít itt a déli szigeten, de azért nem egy metropolisz. Ha minden igaz, kb 25ezren lakják, kisebb mint Mosonmagyaróvár. Sok izgalmas nincs is a városban, de nekünk minden új volt. Egy új szülöttnek is minden vicc új. Voltunk egy bolhapiac szerű üzletben, ahova a család két hetente jár, hátha találnak valami kincset.

Utána megnéztük a rózsakertet, ami közel volt a parthoz, majd természetesen lementünk oda is. És végre tényleg találkoztunk a Csendes-óceánnal. (És most derül ki, hogy béna voltam a ausztrálos posztoknál. Mert ott nem az óceán van, hanem a Tasman-tenger.) Nagyon jó érzés volt. És a mai napig nagyon megmosolyogjuk. 

 

És akkor jött a ráadás, itt a parton szabadon élnek a kis kék pingvinek. Ugyanis itt vannak a fészkeik és költési időszak van. Kérdezték is a szállásadóink, hogy akarjuk-e őket látni? Hát erre is persze, hogy igent mondtuk, nekünk ez nem mindennapos. De azért ez nem megy ilyen könnyen. Egyrészt az idő beborult és esegetett. Másrészt a pingvin szülők nap keltétől kint vannak a nyílt vízen és halásznak, csak napnyugtakor jönnek haza a fiókáikhoz. Ebből is látszik, hogy ők egyszerűen élnek, nem cifrázzák túl, ha én éhen halok, akkor nem tudok segíteni a kölykömnek. Szóval előbb én eszek, aztán foglalkozom veled és persze hozok neked is kaját. Így nekünk is várni kellett kicsit, hiszen nyár van és relatíve későn megy le a nap, kb fél 10 körül.
Míg várakoztunk egyre nagyobb tömeg lett körülöttünk, egész sokan voltak kíváncsiak rájuk. Sőt még kukásmellénybe öltözött pingvin felügyelők is jöttek, akik a hülye emberek ellen védték a pingvineket. "Ne vakuzz, ne szemetelj, ne engedd a kutyád", stb felkiáltással. Szóval nagyon vigyáztak ezekre a kis madarakra, szimpatikus volt ez az egész. 

Egyszer csak egy ilyen néni észrevette, hogy pont ahol mi állunk, alattunk a kövek között, ott egy fióka, szóval jó helyen vagyunk ide tuti haza fog jönni egy pár. Szegény kis bébi pingvin nem nagyon mert előbújni, hiszen annyian fölé gyűltünk. A tényleges a naplemente után pici kis szörföző madarakra lettünk figyelmesek. Szépen lassan totyogtak kifelé a párok. Valóban, mint a mesékben, kis jobbra-balra dölöngélő totyogás volt ez. Ritka cukik voltak. Nagyon nagy élménnyel gazdagodtunk általuk. Ritka szerencsésnek érezzük magunkat azóta is, hogy a szabadban láthattuk ezeket a kis vízimadarakat. És habár messze voltak és egészen sötét is volt, azért van egy egészen jó képünk is:

Volt még a családdal két másik vizes kalandunk is. A covid előtt volt egy hajókázos bizniszük, ami habár megszűnt, azért maradt egy-két cuccuk. Mint például kajakok és mentőmellények. Meg hát a csodatiszta kék tavak sem voltak messze, ezért adta magát, hogy ezt ki kell próbálnunk. Igazából ez a program volt az egyik, amit a legjobban vártunk. Sőt mikor ezt a workawayes projektet választottuk, ez is kicsit befolyásolt. 

 

Az első alkalommal a Mount Cook lábánál található Pukaki-tóhoz mentünk, de a mikro klíma megszívatott, ugyanis otthon verőfényes napsütéses, tiszta idő volt. Viszont mentünk 100 km-t és egy elég szeles és borús idő fogadott minket. Elég hűvös idő volt, de azért csak belementünk, hiszen szintén nem mindennap fürödtet az ember ilyen szép környezetben.

A család közben azt találta ki, hogy ma nem főzünk, hanem elmegyünk a hegyek lábánál található öt csillagos szálloda éttermébe, ahol minden este büfé (svédasztalos) vacsora van. Ez a hotel volt a Hermitage, ahova mi jelentkeztünk, de sajnos elutasítottak minket. Sebaj, most legalább meg tudjuk milyen a hely.

De ennél is jobb, hogy végre közelebbről is megcsodálhatjuk a Déli-Alpokot és a z ország legnagyobb hegyét a Mount Cook-ot. Szóval egyáltalán nem bántuk mi ezt. Már az oda vezető út elképesztő volt. Igazából mi azt tudtuk, hogy ide vissza fogunk jönni kirándulni. De még jobban rá tett az odavezető út. Nagyon megfogott ez a környezet.

Egy kis napimakis videónk is van az érzésről.

Habár nem vettek fel, nem érdemes fikázni. Gyönyörű környezetben van és elég jól is néz ki. Kicsit sajnáltuk is, hogy nem tudtunk ott dolgozni. A vacsora meg fenomális volt. Tényleg terítsmeríts, minden is volt. A krémlevesektől a rántotthúson, a különleges lazac fogásokon, a vegán kajákon át, az angol pudingig vagy a fagyiig. Ezért ha kajakozni nem is sikerült egy kulináris élménnyel azért gazdagabbak lettünk. Sőt, túl is zabáltuk magunkat, alig vártuk, hogy lepihenhessünk.

Mivel a kajakozás nem jött össze elsőre, ezért az utolsó napokban mégegyszer megpróbáltuk. Ekkor viszont a  közelebbi Tekapo-tóhoz mentünk. Hát nehéz eldönteni, melyik a szebb. Az idő ellenben ugyanúgy nem volt túl kegyes, elég szeles volt a helyszínen. De nem borús. Cserébe elég hullámos a víz. Hát én úgy voltam vele, hogy mostvagysoha és gyorsan mellényt húztam. Hirtelenjében csak elindultam, és milyen jól tettem. El is jutottam a tó közepéig, szembeszélben! Fergeteges! Nem mondom, hogy nem próbált fel-fel lökni a szél, meg az általa kavart hullámsereg. Most egyértelműen szerencse, hogy nem vagyok egy fogpiszkáló alkat és ki-ki egyensúlyoztam magam.

Gyorsan ki is csapattam magam és elmondtam a Laurának, hogy jók a buli, "jók a programok", amitől neki is megjött a kedve. Be is szállt mellém és együtt eveztünk ide-oda, mindenhova, ahova csak akartunk. És láss csodát, még a szél is alább hagyott. Mikor visszaeveztünk az apuka beröffentette a motorcsónakot is, amit mi kettesben próbálhattunk ki. Hát ez sokkal egyszerűbb volt, mint az evezés. Csak kormányoztam és arra ment, amerre akartam. Később meg játszottunk egy kajakfocit is. 

Szuper kis nap volt ez is.

Nagyon jó volt, nagyon szabad érzés áramolt bennünk. Itt vagyunk Új-Zélandon, és kajakozhatunk, csak úgy. Csak mert most ehhez van kedvünk. Hát mennyire menő?! Milyen messze eljutottunk. Ezek szerint tényleg azt csinálhatunk, amit akarunk?! Bárhova eljuthatunk, ahova csak akarunk?! ... Igen és igen! De ezért dolgozni kell, menni és menni, meg nem feladni! Csak úgy ezt nem adják. Szerencséje csak annak van, aki tesz érte. És lehet, hogy néha nehéz, de megéri küzdeni, és összeszorítani a fogainkat. A kitűzött célért megéri. Bárkinek, bármilyen céljáért. De ne várjátok, hogy ez a cél csak úgy jön magától és ingyen adja magát. Nektek kell hozzá menni, érte tenni. Az van, hogy hajrá álmok, keressünk boldogságot! 

Mi az ilyenek miatt indultunk el, hogy új kalandokkal gazdagodjunk. Ez az volt. Kajakoztunk a Lake Tekapo csodaszép vízén, ez azért elég király! 

Ezek voltak a családi kirándulásaink, amiért hálásak vagyunk és köszönjük őket. Tényleg jól éreztük magunkat. A következő részekben mesélünk, a többi kisebb kirándulásunkról ahova eljutottunk a farmról, de már saját programként.

Köszmösz!

A maki meg köszöni szépen, tök jól van. Már azt is tudja, hogy a házigazda új-zélandiak vagy a hotelünkben megszálló svájciak jutottak-e tovább a a női foci vb-n a csoportjukból.