2023. február 22.-én érkeztünk a Lake Ohau Lodge-ba, ami egy kis, 3 csillagos hotelecske. 4-5 különféle  szobafajtával, összesen 80 szobával működik. Illetve van egy bár és egy éttermi része, ahol a reggelik és a vacsorák zajlanak. Egy idősebb házaspár tulajdonolja, ők Louise és Mike. Beletették az álmaikat, tényleg nagyszerűt alkottak. Viszont most jutottak el oda, hogy augusztustól tovább adnak rajta. Már túl nőtt rajtuk. Mi hálásak voltunk nekik, vannak dolgok, amiket nem értünk, de velünk kettőnkkel korrektek voltak. Köszimöszi.

A komplexum a tó felett remek kilátással helyezkedik el, merthogy pont rá lehet látni a Mount Cook csúcsára, és naplementekor, ő az utolsó, aki még aranyba öltözve elbúcsúzik a vacsorázó vendégektől. A hátuljában pedig egy 2000 méteres hegy terül el, ami természetesen még része a Déli-Alpoknak. Egy falucska volt 5 kilométerre, de ott csak laktak az emberek, a legközelebbi értelmes városka Twizel volt, 25 kilométerre. Itt tudta az ember megoldani az ügyesbajos dolgait, kisebb bevásárlásait. Ha komolyabb ügyintézés, vásárlás a terv, akkor azt itt felejtsd el. 

 

Nyáron, azért nagyon forgalmas mert az egyik leghíresebb új-zélandi bicikli útvonalon helyezkedik el. Ez az A2O (Alps to Ocean = Alpoktól az Óceánig). Ennek köszönhetően rengeteg bringás száll itt meg. Főleg nyugdíjas emberekkel találkoztunk szerte a világból. De ezen felül sok a kiránduló turista vagy a pecás, ugyanis a tóban természetesen halat is lehet fogni. 

Télen, azért nagyon forgalmas, mert a Lodge-nak van egy sípályája a szomszédos hegyen. Csak az idén az amerikai és a norvég síválogatott is ezt a helyet választotta (az ottani, de nem új-zélandi) nyári edzőtábor helyszínének. Ja és a látkép fentről a tóra, félelmetesen szép. 

Szóval mi itt kaptuk meg az első hivatalos állásunkat az országban. Első körben housekeeping (takarító) munkakörben helyezkedtünk. Ugye nekünk van már egy elég komoly izlandi tapasztalatunk etéren (ott egy 5 csillagos hotelben voltunk), és hát az után ez egy nagyon laza meló volt. Nem szakadtunk meg, na. Meg hát a rendszer is nagyon fura volt nekünk. Azt hozzá kell tenni, hogy mi itt ismerkedtünk az új-zélandi szemlélettel, a "she will be right" hozzáállással (= "jó lesz az úgy"). A munkánk nagyjából annyiból állt, hogy egy csapattal kitakarítottuk a közös helységeket, a használt szobákat, vagy szobaszervízeltünk. Nem szakadtunk meg. Tök unalmas, nem is mesélek róla többet. Az tuti, hogy ennyi podcast-et még nem hallgattam meg egy szuszra, mint itt. Na jó még azt elmondom, hogy elég sokszor kaptunk egy különleges segítséget. Méghozzá a faintail (legyezőfarkú) madaracskáktól. Nagyon kíváncsi és kedves madárkákat ismertünk meg személyükben. 

A társaság elég vegyes volt. De a végére nagyon megkedveltük őket. Volt kiwi (új-zélandi), amerikai, németek, szlovén-német és mi magyarok, meg aztán minket szlovákok váltottak. Azt nem mondom, hogy szerettünk velük dolgozni, leginkább mert máshogy gondolkodtunk a munkáról, de emberként nagyon megkedveltük őket. Jó kis csapat voltunk. 

Viszont ez takarítós meló nekünk nem volt elég, főleg óraszámban. Szerettünk volna több pénzt keresni, mert sokat akarunk utazni és hát az drága. Ezt nem sok mindenki értette..., nem értették, hogy tudunk többet doolgozni, mint heti 35 óra, hisz ez már megterhelő a legtöbbjüknek. (Mint mondtuk, nagyon más a hozzáállás.) Így kerültünk be végül a konyhába mosogatónak, meg a Laura konyhai kisegítőnek. Továbbra sem álom-meló, de az álmainkhoz ez segít most hozzá. Na és itt már volt pörgés, nem nagyon volt lazsálás. Cserébe eztt jobban is  szerettük, a társaság is nagyon befogadó volt és sokat segített, szóval jól éreztük magunkat köztük. És hát újabb kultúrákból kaptunk haverokat. Volt itt is kiwi, amerikai, argentin, szamoai. 

Az egyetlen negatív oldala az volt, hogy itt éreztük, a takarítósokat lenézik, vagyis inkább nem becsülik. (Nem konkrétan minket, hanem csak úgy általában.) Ez egy kicsit fájt, de hát sajnos az élet ilyen. 

Ezt a két műszakot egyszerre nyomtuk, így heti 5 napot dolgoztunk általában (néha 6-ot), kettőt meg megkaptunk szabadnak. 

A konyhából megmaradt maradékokból tudtunk enni. Illetve, volt egy anya koca és 4-5 malaca, akik a tényleges maradékot kapták. Szegények a végén pórul járnak, hiszen akarva, akaratlanul is visszakerülnek a konyhába. 

 

A mi kis lakóhelyünk a hoteltől egy kilométerre volt és Grottage gúny nevet viselte (GROss = otromba + cOTTAGE = kunyhó). És tényleg nem volt egy tökéletes szépség. Sőt! Az első este mikor megérkeztünk, csak hüledeztünk, hogy ez milyen szar. Egy bádog kunyhócska, az 1950-es évekből, ami úgy van összetoldozva-foltozva. A falak összefirkálva (mondjuk igényesen), a wc-n egy állandó ablak, amit nem lehet csukni. A zuhanyzóban hol volt meleg víz, hol nem. A gáz hol műkődött, hol nem. Viszont meg volt nagyjából mindenünk, ami kellett. Mindenkinek volt saját szobája. Volt egy kis nappali kandalóval, ahol a közösségi életünket éltük együtt, mint egy kis kommuna. Ahogy telt múlt az idő, úgy szerettük meg, és a végén fájó szívvel hagytuk ott. Elég sokat toldoztunk hozzá mi is. Két szobában is laktunk, a kiköltözéseknek köszönhetően. Valódi otthonná alakítottuk a szobánkat. Mi is hagytunk ott egy kis firkát. Összességében szerettünk ott lakni, pedig higgyétek el, egy putri volt. Fura irónia. De ebből is csak tanultunk. Mindenből ki lehet hozni a maximumot. 

Itt lakott az összes takarítós emberke. Leginkább velük voltunk napi kapcsolatban. Szerencsére vitánk nem nagyon volt, tényleg jó kis közösségként éltünk. Andre, a szeleburdi kiwi. Cameron, a főtakarítós amcsi. Rebekka, az önmegvalósító német lány és párja Nino, a szlovén-német életrevaló. Illetve Emily, a kis amcsi, majd helyette Venja a kis német. És ide kell még sorolni az állandó vendégeinket az egyik Cam legjobb barátnője volt: Brook, az amcsi recepciós. És a kunyhó szomszédunk, Isaac, a laza srác. 

Aztán az utolsó hónapban Nino beköltöztette a kis Mitzi-t, aki egy vad macska kölyöklány volt, majd kiderült, hogy igazából fiú.

Ezenfelül a konyhából még jó kapcsolatunk alakult ki: Arthur-ral, aki azóta már járt is Budapesten. Nicoval és Carolina-val a latin álmodozokkal. De ott dolgozott még Brian a főszakács, majd Joe a főszakács. A perui bárista, a német főpincérlány, az amcsi pincérlányok, az osztrák pincérfiú, meg aztán az újak és a még újabbak. Igazából csak magunknak akartam leírni a pár nevet, hogy majd, ha 5 év múlva visszaemlékszünk, tudjuk kit, hogy hívtak. 

De amúgy néhány sráccal tényleg nagy haverságot is kötöttünk, és egy pár kellemes emlék is köt minket hozzájuk. Ilyenek például életünk első gombászása, snowboardozása, All Blacks meccse, az össznépi Húsvétozás. Vagy csak a kártyázások, pikniknek, billiárdozások, sörözések, nevetések. Köszönünk mindent, szeretettel várunk bennetek vendégségbe otthon.

És hogy miért volt a legszebb? Hát maga a környék volt elképesztően gyönyörű. Körbe vett minket egy csodálatos kék tó, hósipkás hegyek, tiszta levegő és égbolt, elképesztően finom forrás víz és maga a szabadság. Eddigi életünk ténylegesen legszebb környezetű lakóhelye volt. És itt van ez a kettőség, az egyik legputrisabb, de a legszebb. A szívünkhöz nőtt. A fürdés a tóban. A madarak csicsergése. A napfelkelték és naplementék. Én itt gyakoroltam a maratonra. Tökéletes idilli hely, a semmi közepén. Nincs stressz és nyomás.

Egyszerűen imádtuk. Valószínű emiatt is hagytuk ott a helyet nehezen. A szépsége miatt és a jó társaság miatt.