Ezekkel a "remek" gondolatokkal is küzdeni kellett az éjjel. De hát mit sem értek azokkal a gondolatokkal szemben, amelyek sokkal hangosabban zúgtak a fejemben: 

Hihetetlen, hogy itt vagyunk! 4800 méter magasan aludtunk és ha minden jól megy, ma még felmegyünk 5416 méter magasra! Tök egyedül, önerőből csináltuk meg! Együtt nagyon erősek vagyunk! Már megint milyen királyság, amit csinálunk! Még egy lépcsőfok és ott vagyunk. Hajrá, nyomjuk! Meg tudjuk csinálni! Nagyon büszke vagyok és boldog! 

Reggel 4-kor pedig az ébresztő is jelezte, hogy itt a nagy nap, mászunk fel a hágóig. Igazából aludni is sikerült egy 3-4 órát, főleg miután elfogadtuk, hogy külön aludni most kényelmesebb az egyszemélyes ágyakban. Fázni, sem fáztunk. Megérte, cipelni ezt a sok cuccot, most már mindent is használtunk belőle. Sok meleg ruha + hálózsák + thermo hálózsák betét = kellemes hőérzet.

A szobában, fejlámpa fényben reggeliztünk. A Laura leerőltetett egy fél péksütit, amit még Manangból cipeltünk magunkkal. Nem sok sajnos, így nem sok energiát vitt be. Én meg megettem, a tegnapi vacsoráját, mert abból sem tudott enni. Ez egy olajos krumpli röszti volt, jak sajttal. Én meg jó hülye voltam, ez meg egy rohadt nehéz kaja volt így reggelire. 

Az ablakból azt láttuk, hogy fejlámpás hadak hagyják el a tábort, illetve, hogy az alaptáborból is érkeznek az emberek és mennek is tovább. És voltak a puhányok, lovakkal is jött egy csoport. Szegény lovak!

Valamivel 05:30 után mi is elindultunk -9 fokban, gyerünk, "jam-jam". Azért kell ilyen korán kezdeni, mert 11-kor menetrendszerint érkezik a szél és olyankor még kényelmetlenebb mozogni a hegyen. Nehézkes volt a kezdés. Hirtelen dolgoznia kellett a testnek, ilyen nagy magasságban, ebben a hidegben. Nehézkes volt a levegővétel és a lépések is. Egymást biztattuk, mindenféle nyelven. Hogy lépésről-lépésre, "lassan-lassan", magyarul. "Slowly-slowly" (angol), "bisztáre-bisztáre" (nepáli), "deszpaszito-deszpaszito" (spanyol), "piano-piano" (olasz, mert azt nem is tudom meséltük-e, hogy a Tataina eredetileg olasz, csak már 15 éve Spanyolországban él.)

Fázni annyira nem is fáztunk, mint féltem tőle, de tényleg lassúak voltunk. Viszont 06:45-től már láttunk, hiszen bontogatta a fénysugarait a Nap. 

Már láttuk, hogy milyen puszta helyen vagyunk. Egy kőtengerben, ahol a hegycsúcsok a hatalmas kőhullámok és azért fehér a tetejük, mert tarajosak, ezek a bődületes hullámok. Néhol gyönyörű volt, és a felkelő nap még szebbé tette. De néhol nagyon csúnya és mérges. Kettős volt az egész.

Sajnos a Laura és az Ima látványosan rosszul lettek. Szegények. Elgyengültek, nem volt erejük és megjött a hányinger is. Természetesen próbáltunk segíteni nekik. Pihengettünk, de sokat nem állhattunk, mert hideg volt és minimálisan az idő is sürgetett. Viszont próbáltuk megtalálni az aranyközép utat. Közösen egy csapatként, négyen. Mert a Rupesh itt nagyon rosszul muzsikált. Ő siettetett minket, és nem nagyon aggódott senkiért, mindig csak annyit mondott, hogy majd jobb lesz, menjünk. Pedig ezért fogadtuk, hogy itt segítsen át minket. Hát ez nem sikerült neki, vagy mi gondoltunk túl sokat.

Szóval szépen lassan haladtunk felfelé. Közben én meg böfögtem vissza az olajos krumplit és nyomott az egész. Egyre nehezebb volt minden lépés. És egyre gyengébb volt mindenki. Szegény lányok hánytak is. Basszus!- tényleg nehéz volt. Én rajtam is átfutott, hogy elegem van egészből, legyen már vége. Szenvedünk. Főleg szegény lányok. És nem is igen tudok segíteni, csak szavakkal. De fizikailag nem tudom elvenni a szenvedést. Aztán én is meghánytattam magam, mert nagyon nyomott a krumpli és ha nem én kezdeményezek, akkor jönni fog magától úgyis. Így legalább előbb túl lettem rajta. Sima logika. És ezzel el is mondhatjuk, hogy életünk legszebb helyén hánytunk, hurrá.

Lassan, nagyon lassan haladtunk, a hányás után mi jobban lettünk, cserébe szegény Tataina-n volt a rosszul léti sor. De ezt is túl éltük. Mindig akadt egy kedves, bátorító szó és ezek a kapaszkodók feljebb vittek minket. Ha nem is gyorsan de haladtunk. Pedig már látványosan tompák voltunk. 

"Még egy kicsi, még egy kicsi; annál a nagy kőnél pihenünk, csak addig kell elmenni; mindjárt ott vagyunk; nagyon ügyes vagy, elképesztően büszke lehetsz magadra!"

Tényleg nehéz volt, minden egyes lépés egy kis harc volt önmgaddal, és tényleg csak lépésről lépésre haladtunk. Mondtam már, hogy lépésről-lépésre? Kis célonként. - Ja és most nem az életünkről beszélek! 

És eljött a még egy kicsi és a még egy kicsi. Tényleg felértünk. Ott volt a tábla és az imazászlók ezrei. Emberek fotozkodtak. Hát ez valóság! Elértük az 5416 méteren fekvő célt! Igaz, hogy több mint 3 óra volt ez a 3 kilométer, de kit érdekel?!

Nagy ölelkezések és egy kis sírás is volt. Szuper és leírhatatlan érzés volt. Tényleg megcsináltuk. Teljesen önerőből, együtt! Nagyon büszke vagyok rád! Basszus megint hol vagyunk! Hihetetlen, mire képes az ember ha nagyon akarja és küzd és hajt érte! És követi az álmait. Még ha nem is könnyű, de akkor is! Mi most felmásztunk két nagy táskával 5000 méter fölé, a Himalájában. Csodás! Basszus kiráz a hideg most is, ahogy írom. 

Örömködtünk, fotózkodtunk mi is kicsit, aztán mentünk is, hogy minél előbb lejjebb érjünk. Hiszen azért ezen a magasságban már nem éreztük komfortosan magunkat. 

És innentől jön a mentálisan még nehezebb rész. Elértük a csúcsot fizikálisan és mentálisan is, de le kell menni Mukinath-ig, ami 3800 méteren van és 13 km még. Szóval van itt még. 

El is indultunk szépen lefelé, viszont ez nem ment olyan gyorsan, mint reméltük. Szegény Laura erőtlennek érezte magát, ami érthető is, ilyen kevés kajálás után. Plusz a Tataina is gyengéncske volt. Viszont mennünk kellett. Haladtunk is szépen lassan. A Rupesh nélkül. Mert ő előre-előre ment, egyedül és ott hagyott minket. Engem itt veszített el teljesen. Szerintem ezt nem teheti meg egy vezető, akit azért fogadsz fel, hogy biztonságosan végig vezessen téged... 

Egyébként a táj szép volt. Vagyis eddig is szép volt, csak egyre több energiánk lett figyelni is rá. 

Ahogy haladtunk lefelé tényleg egyre több erőnk lett. Viszont beleszaladtunk egy veszélyes részbe. Havas és jeges volt a vékony ösvényke, és pont egy szakadék szélén voltunk. Na itt bukott meg teljesen a fiú, semmit nem segített a bepánikolt spanyol nőnek. Így hát nélküle, közösen oldottuk meg. 

Az út meg kanyargott lefelé. Elkezdett a kőtenger átalakulni, már egyre több füves résszel tudtunk találkozni. Így kanyarogtunk szépen lassan lefelé.

12 kilométer körül egy újabb Phedibe érünk, ahol egy kis szünet után folytatjuk az utunk és 4000 méter körül arra leszünk figyelmesek, hogy újra cserjék jönnek velünk az út szélén. Helló természet, jó újra látni téged! 

Még a Rogerrel is összetalálkozunk az utolsó hídnál, mielőtt beérünk Mukinath-ba. Ahol gyönyörű látkép fogad. Megcsináltuk. Ideértünk épségben és egészségben. 

Ahogy haladunk be a városba, meglátogatjuk a buddhista és a hindu templomot is. 

Majd elfoglaljuk a szállást, amit a Rupesh ajánl. Természetesen az urambátyám módjára. 

Tök jó lesz itt pihenni, mindegyis milyen, csak ágy legyen és ha lehet melegvíz. Menő, kapunk egy saját szobát, saját fürdőszobával. Csak hát a fürdő nincs kitakarítva és egy elképesztő adag szar fogad minket a wc-ben... 

Szállás: 4
Kaja: 6

Mindegy kár is bosszankodni, ezért is jöttünk, hogy megtapasztaljuk milyen Nepál. És hát ugye ez is Nepál. 

Mi meg, megcsináltuk! Bravó! Pacsi! Ölelés!

Szeretés! 

Tudjátok: lépésről, lépésre a célok, álmok után és akkor meg lesznek.