Ezt is megpróbálom röviden leírni, de úgyse fog menni, cserébe van benne némi tanulság, ha valaki workandholiday-ezni akar Új-Zélandon. A hosszúsághoz hozzátartozik, hogy egyszerre több dolgot is csináltunk, amik egymásra épülnek, plusz ez négy hét története. És habár sok volt a nehézség, minden jó, ha a vége jó! 

Rögtön megérkezésünk másnapján megpróbáltuk beindítani a rendszer fogaskerekeit, hogy bekerülhessünk, de ez nem volt ennyire egyszerű. Ahhoz, hogy hivatalosan munkát kaphass Új-Zélandon, meg kell felelni néhány kritériumnak. Az első volt a vízum, izgi volt, hogy megkapjuk, de pipa. A második feltétel, hogy legyen IRD számod, ami az adózáshoz kell, és csak akkor kaphatod meg, ha szépen átvilágítottak és ténylegesen dolgozhatsz, nincs semmi defekted. Na de, hogy ezt megkapd megint csak különböző feltételeknek teljesülnie kell. Ugye büntetlen előélet, stb. De kell még egy új-zélandi telefonszám és bankszámlaszám is. A telefonszám már meg volt mindkettőnknek, nem is bonyolult. De a bankszámlaszámhoz is kell valami. Vagy egy hivatalos lakcím (hogyan?! most jöttünk...). Vagy egy munkaszerződés (hogyan?! kéne, hozzá egy IRD, amihez, kell egy bankszámlaszám...) Vagy valami nagyobb értékű cucc, aminek te legyél a tulaja, és azon belül legyen lakcímed hozzá (pl: autó). Vagy még valami (ezekre már nem is emlékszem, mert ezeken mi el se tudtunk volna indulni). Bonyolult mi?! Az. Kibaszott Káosz, nagy kákkal.

Elsőre a lakcímet gondoltuk, hogy azon indulunk el. Olvastuk csomó helyen, hogy sokan ahol először megszállnak hostelbe, onnan kérnek egy igazolást, hogy ott laknak és ez elég is. De 2023 januártól ezt már hivatalosan nem fogadják el. Oké szerencsések vagyunk, gondoltuk mi, hiszen egy családnál lakunk, nem egy hostelben. 

Kedvesen a család el is vitt minket az első nagyobb városba Timaru-ba, hogy el tudjuk kezdeni a dolgokat. A bankban viszont jött az igazság. Mert hát ugye ez a család kivonta magát a hivatalos ügyekből, ezért az ő lakcímüket nem fogadják el, hiszen nem tudják igazolni, hogy ott tényleg lakik valaki. 

Erre jött az apuka ötlete, hogy a nevemre írathatnánk egy autót, ami nem is az övé volt, hanem a barátjuké, aki felszedett minket és aki már úton volt az északi-szigetre. Búbánatos zavarunkban igent mondtunk, és mire elkezdtünk volna agyalni, hogy héj 2 napja sem ismerjük egymást, ez jó lesz-e, addigra már volt egy autó a nevemen,- a tényleges tulaj tudta nélkül. Ráadásul ugye ugyanazt a címet tudtuk megadni az átíratásnál, amit egyszer már nem fogadtak el a bankban. Nem hiszem el a mai napig, de a nevemen egy autóval, végül ugyanazt a címet, már elfogadták a bankban. HOGY MIVAN?! Egyszerűen felfoghatatlan itt (is) a bürokrácia. De kiderült, hogy kiskapuk itt is vannak. Viszont nekem ezzel elindult az IRD számhoz vezető út, ami három-négy napon belül meg is volt. 

Na a Laurának is kéne ez az IRD szám. Meg is beszéltük a családdal, hogy ugyanezt eljátszhatnánk, egy pár nap múlva, hogy mégiscsak ne rögtön, mert az hogy néz ki. Teltek-múltak a napok, sőt már másfél hét is eltelt és nem nagyon ajánlgatták, hogy menjünk, intézzük. Ugye mi kocsi nélkül, a semmi közepén azért meg voltunk kicsit lőve. Mikor rákérdeztünk, mondták, hogy majd, mikor megint rákérdeztünk újra azt mondták, hogy majd. Ezen felül is voltak fura dolgaik, és már jó lett volna pénzt is keresni, így egyre erősebb lett a mehetnékünk. Két hét alatt úgy éreztük, hogy nem olyan iramban haladunk előre, ahogy elterveztük. Ezeknek együttes hatásaként elindult a kocsivásárlás folyamata. 

Eldöntöttük, hogy elmegyünk Christchurch-be, Új-Zéland második legnagyobb, illetve a déli sziget legnagyobb városába, hogy a nagy számok törvénye alapján tuti találjunk megfelelő autót. Már csak valahogy elkéne oda jutni, mert nem itt van a szomszédban. Amit már tudtunk is, mert a családdal voltunk már ott egy kicsit. Néztünk buszt, és az volt a vicces, hogy a következő menetrendszerinti járat csak 3 nap múlva jött volna. Szóval kicsit reménytelen volt. De ekkor jött az újabb szerencsénk, mert a család egyik ismerősének pont ott adódott dolga, így felajánlotta, hogy elvisz minket. Az egyik legnagyobb tanulság, az utazásunk során, hogy mindig mindent meg lehet oldani, mindig jön egy kis segítség, ha szükség van rá. 

Ki is néztünk 10-15 lehetőséget, plusz le is beszéltünk velük egy-egy találkát. Foglaltunk is szállást egy éjszakára, két napot adtunk magunknak, hogy minél többet és jobban körbe tudjunk nézni. Nem untatnám magunkat azzal, hogy milyen autókat néztünk meg. A lényeg az, hogy már az első nap hat-hét autó megnézése után meghoztuk a döntést és megvettük az első jobb kormányos kocsinkat. Sőt rögtön másnap az összes papírját és a biztosítást is sikerült elintéznünk.

Egy 2009-es Hyundai Tucson-ra esett a választás. Benzines, négykerék meghajtásos, automataváltós és nagyon jó állapotú, illetve elég nagy ahhoz, hogy berendezhessük magunknak. Igazából egyből beleszerettünk, el is neveztük Tücsöknek. Most félév távlatából már elmondható, hogy jó vásárt csináltunk. Sőt annak ellenére, hogy jobb kormányos, ez életünk eddigi legjobb kocsija, kár, hogy irgalmatlanul drága lenne haza vinni. A sztoriban meg ott tartunk, hogy három hét alatt lett egy autónk is, így már elég függetlenek voltunk. Ráadásul ez volt a fordulópont is, mert innentől éreztünk újból lendületet magunkban. 

Függetlenek voltunk az utazás szempontjából és abból is, hogy volt ténylegesen egy autónk. Amit sajnos abból kifolyólag, hogy nekem volt csak nemzetközi jogsim, egyből az én nevemre írtunk. De ugye a Laurának is kell az az adószám, és ez tűnik a legjobb megoldásnak, hogy legyen az ő nevén és akkor ugyanaz a procedúra, mint velem volt. Át is írattuk a nevére, megjött az elfogadó email három nappal később, mehetünk a bankba. És itt jön az újabb blama, mert ezt nem fogadták el. Ilyen nincs, basszus! Ugyanúgy csináltunk mindent, mi a baj?! Kiderült, hogy a hivatalban nem írták be a Laurának a címet, és most valaki hibája miatt újra kezdhetjük elölről az egészet. A harmadik hétben vagyunk és nem tudunk előre lépni. Ritka frusztráltak voltunk már ekkor. Eddig tartott a kocsi vásárlás lendülete. 

Közben munkafronton is beindultunk, amint nekem meg lett az IRD, egyből elkezdtünk keresgélni azzal a felkiáltással, hogy legfeljebb csak én dolgozok addig, amíg a Laurának is meg lesz mindene. Mert csak kiadásaink vannak, ezért valami bevételre most már szert kéne tenni. Első körben itt is, mint Izlandon, a hotelek világában gondolkodtunk. Hiszen általában ezek adnak is szállást a meló mellé, meg jobb esetben némi kaját is. Azt meg tudjuk, hogy ezeken lehet a legtöbbet spórolni. Volt is pár telefonos vagy videós interjúnk, és mehettünk is volna több helyre. Viszont egy nagyon megtetszett nekünk és ezért a többit vissza is mondtuk. A Mount Cook (az ország legnagyobb hegye) lábánál van egy ötcsillagos szálloda, ahova pont beillettünk volna. Meg is volt a videós randi, még az első christchurch-i kirándulásunk alatt. Azt nem mondanám, hogy jól sikerült. Itt konkrétan interjúztattak és erre mi nem készültünk. Azért bizakodtunk, tudtuk, hogy jók lehetnénk oda. Na hát elég sokáig nem válaszoltak, és végül el is utasítottak. Ami egy újabb pofonocska volt, mert ebbe már beleéltük magunkat és emiatt mondtunk vissza másokat. Ez is kicsit rontott a jó kedvünkön a második hét végére. 

Természetesen nem adtuk fel és kerestünk tovább. Találtunk is két olyan lehetőséget, Twizel környékén, amik pénzben nem a legjobbak, de végre valamit már tudnánk csinálni. Mivel az egyik nem válaszolt egyből, ezért el is vállaltuk azt, ami Twizel városában van. Úgy, hogy én kezdek, a Laurának ott lesz a lakcíme és mehet minden ügyintézés. Ég a pofám, mert nem szeretem, ha valamit megígérek de mégis vissza kell mondani, de itt ezt csináltuk. Bár a tulaj megértette, mikor megindokoltuk.  

Mert közben válaszolt a másik helyről, a Lake Ohau Lodge-tól a tulajdonos néni, Louise. Vele is volt egy videós interjú és annyira megtetszett a hotelecske, meg az elképzelés, meg a hely ahol lehetnénk, hogy virtuálisan egymás kezébe csaptunk egyből. Ráadásul ő adott előre egy szerződést nekünk, ami jó volt a bankhoz és így ha minden igaz, akkor el tudunk végre indulni a bürokrácia helyesnek vélt útján. Ráadásul csak egy-másfél héttel később tudtunk csak kezdeni, így volt időnk elintézni ezeket, plusz kicsit kirándulni. Így a negyedik hét elején, újra a jó kedvé volt a főszerep.

Valóban a munkaszerződéssel már elfogadták a Laurának is a papírjait és végre ő is bankszámlatulajdonos lett. Ezzel beadtuk neki is az IRD számhoz tartozó papírokat és vártunk. És vártunk és vártunk. Egy hét is eltelt, hogy lehetséges ez? Nekem négy nap alatt meg volt. Már a családot is ott hagytuk. A kutyafáját neki, hogy most ez nem megy olyan gyorsan. Fel is hívtuk őket 6 nap után, hogy mi lehet a baj, mire meglepő, de érthető választ kaptunk. A főiroda Auckland-ben van és ott most a hatalmas árvizeket próbálják túlélni. Ezért azzal a tudattal indultunk a Lodge-ba, hogy ezt valahogy át kell vinnünk a tulajokon, legfeljebb csak én dolgozok, amíg várnunk kell. Már bőven úton voltunk, hogy személyesen is aláírjuk a papírokat és másnap kezdhessünk dolgozni, mire az autóban az utolsó órában, érkezésünk előtt, megjött az email. Huhhhúúú! Öröm és megkönnyebbülés. 

Az utolsó dolgok, amiket még el kellett intéznünk, hogy visszaírtuk a nevemre a kocsinkat, mert ténylegesen csak én vezetem és a biztosítás is az én nevemen van. 

Meg a másik autó ugye, ami a második napunk óta a nevemen van. Már a második héten is rágtuk a fülüket, hogy mikor írjuk vissza az ő nevükre. De csak csak nem akarták intézni. Sőt kiderült, hogy lejárt a műszakija is, és autószerelőnél van. Nagyon fura volt és büdös ez a sztori is. Nem értettük mit akarhatnak ezzel, valami hátsó szándékra gondoltunk. Végül, az utolsó napokban mielőtt eljöttünk, mondtuk, hogy oké, ha ők nem is jönnek be velünk, mi megyünk és megpróbáljuk egyedül elintézni. Erre még aznap elintézték, telefonon. Hogy mi van?! Ezt így is lehet, akkor eddig miért nem így csináltunk mindent?! Büdös és büdös. 

Viszont tényleg átírták, mert mikor a mi kocsinkat intéztük, akkor rákérdeztem a hivatalban és tényleg nem volt már a nevemen. 

Szóval így telt a mi kis kálváriánk az első hetekben Új-Zélandon az ügyintézések körül. Megírhattam volna úgy is, hogy minden szuper gyorsan és tök jól ment, de az van, hogy ez nem így történt. És néha vannak rossz dolgok az utunk során, amiket meg kell oldani. Amúgy meg nem egetrengető dolgok ezek, nem mentettünk életeket, nem oltottunk tüzet. De itt és akkor, egy tök idegen országban fel kellett építeni magunkat. Hol kaptunk hozzá segítséget, hol meg nem igazán. Sokat tanultunk ebből is, és nem panaszkodhatunk. 

Hülye egy frusztrált 4 hét volt, de minden küzdelmet megért aztán, amik jöttek. Végre tényleg megmaradt a jó kedv. Rendbe vannak a papírjaink, lett autónk, lett munkánk, innentől rajtunk áll minden. Ha nem tetszik valami,  simán mehetünk tovább. Mert minden úgy jó, ahogy van! - és jó is lesz minden.