Február 21.-én reggel ugyanis elindultunk, hogy kicsit csavarogjunk csak úgy. Nem tudtuk még hol fogunk aludni aznap este, csak azt tudtuk, hogy 23-án este ötkor jelenésünk van az új munkahelyünkön. Általában ezek a céltalan bolyongásaink elég jól szoktak sikerülni, szóval nem féltünk. Meg van az irány, és csak megyünk. Ott állunk meg és akkor, amikor csak akarunk. Nincs időpont, nincs sietség, nincs nyomás. Csak szabadság és ezáltal jó kedv. 

Az volt a terv, hogy kimegyünk Timaru-ig az óceánpartra és ott haladunk délre, majd két nap múlva megyünk vissza a sziget közepe felé. Kicsit fel akartuk fedezni a partvidéket. Szóval csak spontán. 

Így akadt meg a szemünk több hirdető táblán is: "szeddmagad gyümölcs és házi fagyi". Elég jól hangzott ezért meg is álltunk az egyik ilyennél Waimate határában. Sajnos az eperszezon vége felé voltunk, ezért mi már csak dobozos epret tudtunk venni, de szerencsére meg tudjuk kóstolni, hogy itt hogyan csinálnak belőle fagyit. Profi fagyiszakértőként mondhatom, finom volt. Egyetek házi fagyit!  

Ha már ott voltunk, elolvastuk a következő táblát is, amin az állt, hogy Tame Wallaby Farmja. Ó hát ez nagyon jól hangzik, ezek azok a kis kenguruk, akiket már megismertünk Brisbane-ben. Még meg se ettük a fagyit, már mentünk is, mert a zárás előtt voltunk egy órával. 

Elég egyértelmű volt, hova megyünk, mert nagyon jól kitáblázták a helyet. 

 

Egy nagyon szép, ápolt kertes házhoz érkeztünk meg, ahol egy bozótos macska fogadott minket. Össze is pajtiztunk vele még elfogytak a fagyijaink, majd beléptünk házba, ahol csengő szóra egy idős, nénike bújt elő. Ő volt Tame a tulaj. Szerencsére még volt időnk, így beengedett minket. Elmesélte a történetét. A 80-as években kezdett wallaby-kat menteni, mert egyre többet ütöttek el, vagy zavartak el a természetes otthonukból. A környéken ő az, aki befogadja a beteg és sérült állatokat és otthont biztosít nekik. 

A cipőnket le kellett cserélni, egy ottani papucsra, hogy semmilyen betegséget ne hurcoljunk be, majd kaptunk egy adag zoocsemegét, amit elmagyarázott, hogy hogyan adhatunk az állatoknak. Aztán megmutatta az irányt, meg hogy hogyan zsilipeljünk az ajtókkal, ha egyik területről a másikra megyünk. Hóbortos, de kedves ki nénike ez a Tame. 

A terület igazából egy mini állatkert, ahol át tudunk járni az állatok között és meg tudjuk őket etetni. Van köztük öreg, van köztük bébi és mindegyikről van egy kis tábla, hogy mi a neve, hány éves. Egy egy területen 2-3-4 állat volt, és korszerint voltak elszeparálva. 

Hát nagyon kis kedves lények ezek a pici kenguruk. Merthogy a wallaby kis- vagy közepes termetű kengurufajta, amely Ausztráliában és Új-Guineában őshonos, de Új-Zélandon, Hawaii-on is előfordul és vadon él. Olyanok, mint otthon az őzek. Nem ártanak senkinek, és mindenhol előfordulhatnak. Sajnos itt már elég kevés példány él szabadon. A legnagyobb ellensége az ember, a legtöbbet ugyanis elütik. 

A néni állatai már megszokták az embert, sőt tudták ha jön valaki az kaját is hoz, így mindenhova ahova beléptünk már jöttek is felénk. Természetesen a pelletet elfogadták és engedték, hogy megsimogassuk őket. Csudacuki pofájuk van és elég viccesek ahogy esznek. Meg nagyon jófejek, ahogy ugrálva közlekednek. Egy jó órát el is töltöttünk köztük. Ez idő alatt találkoztunk 4 pávával és egy baromficsaláddal is, meg egy libabőrbe bújt krokodillal is...

 

Jól éreztük magunkat, szeretjük az ilyen spontán kalandokat. Indultunk is tovább, mert késő délután volt és még nem tudtuk, hogy hol fogunk aludni. Természetesen ezt is megoldottuk, sőt egy nagyon szép kis városkát ismertünk meg, amit majd úgyis bemutatunk. 

A Maki nagyon élvezte, hogy újra állatkák között lehet, úgyhogy erre a kalandra különösen boldogan gondol vissza.