A repülés elején elég fáradtak voltunk, későn is feküdtünk és korán is keltünk, ami elég volt ehhez. De, ahogy haladtunk egyre nagyobb izgatottság lett úrrá rajtunk. Tudtuk, hogy nem sokára megérkezünk egy közösen kiemelt státuszú bakancslistás helyre. 

Mikor mi ismerkedni kezdtünk, akkor gyorsan kiderült, hogy mindketten szeretnénk utazni, világot látni. Ezen a téren (is) eléggé egy hullámhosszon voltunk/vagyunk. Természetesen vannak olyan helyek, ahova csak az egyikünk akarna menni, de volt egy pár olyan hely, ahová mind a kettőnk elakart jutni. És ezek közül is kiemelkedett kettő. Az egyik Izland volt, a másik pedig Új-Zéland. Ezeket azért raktuk magasabb polcra, mert tudtuk, hogy ezeken a helyeken nem csak nyaralni akarunk, hanem jobban meg is ismerni,  valamiért nagyon vonzott mindkét hely. És így jött az ötlet, hogy akkor töltsünk el kicsit több időt ezekben az országokban, mondjuk úgy negyed-fél évet. De akkor már dolgozzunk is, hiszen elég drága buli lenne ez bevétel nélkül. És így kialakult, hogy valójában, ha bekerülünk a rendszerekbe, akkor fogjuk a legjobban megismerni ezeket a kultúrákat, plusz megteremtjük hozzá a szükséges pénzt. 

Szóval Izlandot szerencsésen már megismertük (2022-ben, az El Camino előtt voltunk 6 hónapot, majd remélem egyszer azt is leírom), és most jön Új-Zéland. Ide pedig nem olyan egyszerű a belépés, mint az előző európai ország esetén. Ugyanis vízumot kell igényelni. A sima turista vízummal mi nem dolgozhatnánk, ezért kellett valami más. Így jött képbe nekünk a Working Holiday Visa ("Dolgozva nyaralhatsz vízum"). Ez egy olyan speciális vízum, amit azért indítottak, hogy minél több fiatalt csábítsanak az országba és olyan munkákat találhatnak, amit a helyiek nem szívesen csinálnak vagy nincsenek elegen rá. Főleg mezőgazdasági és vendéglátói munkák ezek. Viszont, hogy megkapd ezt a vízumot, minden jelentkező országnak külön feltételei vannak. Sajnos Magyarországról, évente csak 100, 35 év alatti ember igényelheti meg, pedig több mint 4000-en jelentkeznek rá, így például az előző vízum igénylési időszak 4 perc alatt telt be. Mi még pont a Caminon szereztük be, nem kis izgalmak mellett,- hú még most is mosolygok, hogy hogyan sikerült. Ezért tudjuk mi is, hogy kiváltságos helyzetben vagyunk. És van még egy kitétele a magyar vízumnak: egy helyen maximum 3 hónapot dolgozhatsz. Amúgy az a nem fair benne, hogy a "fejlettebb" országoknak például nincs létszám limit és időkorlát. Ilyen ez a politika. Na de ha valakit, jobban érdekel, az keressen rá.

Közben elfogyasztottuk a reggelinket és arra lettünk figyelmesek, hogy a felhők között mintha havas hegycsúcsokat látnánk. Ahogy haladtunk és talán ereszkedtünk lefelé is, egyre többet és többet láttunk. Sőt, ha minden igaz a felhők felé tornyosult a sziget legmagasabb hegye a Mount Cook. És tényleg, nem káprázott a szemünk, beértünk Új-Zéland fölé. Az az igazság, hogy első látásra szerelem volt és abban a gyönyörű idő is segített. Szikrázó napsütés, bárány felhők, magas hófedte hegyek, kristálytiszta kanyargó folyók, zöld dombok és völgyek, minimális emberi tevékenység. És mi ide ezek közé a hegyek közé szállunk le. Megjöttünk. Az ausztrál Queensland államból, Új-zéland déli szigetén fekvő Queenstown városába. 

Rögtön a bejáratnál egy Vodafone-s bódé fogadott minket, ahol vettünk is egy sim kártyát, mert tudtuk, hogy a hely, ahol most a szállásunk lesz, az pont a semminek az egyik közepe. Aztán jöhetett a becsekkolás és a vám. Hát eddig ez volt a legdurvább becsekkolásunk, amin valaha részt vettünk. Teljesen végig néztek minket, még a cipőnk talpát is megnézték, hogy mennyire koszos. Ez azért van, mert nagyon különleges a flóra és fauna világa a szigetnek és már így is túl sokat változott azóta, hogy megjelent a civilizáció. Ehhez képes a csomagjainknál annyi volt, hogy: -Van-e valami elvámolni valónk? - No. - Akkor szép napot. És akkor most jöttünk meg ténylegesen! Hurráéshurrá!

A terminálban várt minket Drew, egy amerikai "hontalan" csavargó, aki annak az amerikai családnak a barátja, akiknél most lakni fogunk egy darabig, amíg találunk munkát. Rögtön az első boltba vitt minket, ahol feltankoltunk egy kis száraz élelemmel, ki tudja mi fog ránk várni. Ez lesz az első workaway-es kalandunk, azon felül amit olvastunk nincs benne tapasztalatunk. Ez a workaway, lényegében egy olyan program, ahol segíteni tudnak egymásnak az emberek. Mint fogadó fél megegyezés szerint szállást és ételt adsz, cserébe mint fogadott fél (vagyis mi) meg munkát nyújtasz. Ezek nagyon sokszínűek lehetnek, például farm munkák, gyerek vagy állat felügyelet, takarítás vagy kertészkedés a ház körül, stb. Önkénteskedésnek is hívják, de szerintem ez nálunk nem állja meg a helyét, mert nekünk is szükségünk volt a szállásra, nem csak nekik a munkánkra. 

Aztán már indultunk is a 300 km-re lévő Fairlie-be, ahol a család lakik. Hosszú út volt, viszont a gyönyörű taj kárpótolt, ráadásul Drew is sokat mesélt és nagyon jófej volt, meg-megálltunk útközben, hogy megcsodálhassunk egy-két dolgot.

Drew egy 50 éves életművész figura. Tizeniksz éve érkezett, és egyből beleszeretett az országba, talált is egy kedves nőt, majd gyerekek. Viszont úgy alakult az életük, hogy elváltak. Azóta úgy döntött, hogy végig járja Új-Zélandot és megpróbal méregmentesen élni, a kocsijában él és feketén dolgozik, hogy megéljen. Ő ezeket nem panaszkodásból mondta, és elhittük neki, nem volt megkeseredett, sőt tele volt életenergiával. Érdekes, de mi kicsit megkedveltük.

Útközben láttunk még több dombvidéki tájat, rengeteg szőlőst és gyümölcsöst, havas hegyeket és a tényleg kék tavakat. Megálltunk a három nagyobb és ismertebb tónál, hogy kicsit bele tudjunk szippantani, hol is vagyunk.

Az első és az új haverunk szerint a legszebb egy kicsit kiesett az útról, ez volt a Lake Ohau. Így utólag szerintünk is ez volt a legszebb, és mint kiderült nekünk majd a legfontosabb is. 

Aztán jött Lake Pukaki, ami nem csak a googletérképen türkizkék, hanem a valóságban is. Körülötte a magas hegyek, a Mount Cookkal valóban káprázatos látványt nyújtanak. 

És a végül a Lake Tekapo, ahol az ugyanolyan nevű településről csodáltuk meg ezt a tiszta tavat is. Sőt még bele is mentünk. Szép idő volt, de a víz kicsit sem volt meleg. 

Nem maradt más hátra, mint hogy odaérjünk Fairlie-be a családhoz. Az utolsó 50 km-en szembesültünk az ország különleges klímájával, illetve mikorklíma helyzetével. Ugyanis eddig végig napsütésben jöttünk, de itt belementünk egy esőfelhőbe és benne is maradtunk. Az van, hogy az ország különböző pontjain simán tök mások az időjárási körülmények. 

Végül beértünk a városba, majd ki is kanyarodtunk onnan, ugyanis a család farmja a városkától 5 km-re van a hegyek lábánál. Este 6 is elmúlt mire megérkeztünk, Kedvesen fogadtak, anyuka, apuka, és a 3 fiú. Megmutatták a lakhelyünket is, ami egy átalakított lakókocsi volt, mobil zuhanyzóval és pottyantósbudival. Majd behívtak, az ő házukba, ahol vacsorával vártak minket. Egy ismerősük csinált gulyást, amit rizzsel tálaltak. Ha őszinték vagyunk nem volt a legfinomabb, de nagyon jól esett a gesztus. A vacsora után pedig aludni mentünk. 

Nagyon hosszú nap volt, de végre itt vagyunk és egy meleg gesztussal fogadtak minket, ami még jobbá tette az egészet. Jók ezek a megérkeztünk érzések. Tudjuk, hogy nem egy nagy dolgot csinálunk, de nekünk mégis ez az egyik álmunk, amit most valóra váltunk.