Halihó.

Ma reggel egész korán keltünk a lengyel Robert, már elindult 7-kor. Mi is fel keltünk rá, de nem volt hangos, figyelmes volt igazából, csak nem vagyunk hozzá szokva, hogy valaki mászkál körülöttünk. Szóval reggel időben 8 körül már majdnem készen is voltunk, már csak az utolsó pakolászások voltak... és akkor nem találtuk a makit. 

Némi gondolkozás után, rájöttünk, hogy valószínű az utolsó képnél, még Ansioban nem raktuk vissza a táskába. Egyikünk sem emlékszik a mozdulatra, hogy elrakjuk, hanem figyelünk a következő ingerekre. Ott hagytuk szegényt a falfestmény mellett... Ritka bénák, szamarak vagyunk! Kb ő a legnagyobb eszmei értékünk nálunk. 

Szóval szomorúan indult a nap. Gyorsan megbeszeltük mi legyen és adtunk egy esélyt neki, hátha még ott van. Így a Laura ott maradt a szálláson a táskákkal, én meg elindultam vissza. Kb 8,5 km, nem sok igazából, de mivel menni is akartunk ma még, ezért a stoppolást választottam. Közben sétáltam, majd a nagyjából a 10. autó fel is vett, köszöntem, mondtam a város nevét- portugálul- majd indultunk is, szegény kicsit megijedt mikor utána már nem tudtam az ő nyelvén. De megnyugtattam, hogy ki vagyok, mi vagyok, miért megyek, és innentől már nem félt. 

Megérkeztünk, nagyon megköszöntem és már gyalogoltam is vissza, ahol hagytuk. Nagyon elakartam hinni, hogy ott lesz. De sajnos nem volt ott. Körbenéztem a kukában, a kocsik alatt, sehol nem volt. Majd elkezdtem kérdezősködni képpel a kezemben. Minden nyitva lévő boltba a környéken bekérdeztem. Kérdeztem a templomban. De reménytelen volt. Illetve egy néni mondta, hogy látták, de nem tudja mi lett vele. Az utcaseprő bácsi egy turista centrumba küldött, ahol a néni nagyon segítőkész volt. Körbe telefonált, de sajnos semmi. Kb a fél város tudta már, hogy keresem és ezért kontaktot is cseréltünk, hogy ha majd valaki tud valamit keresnek.

Jól esett, hogy segített a néni. De itt még nem volt vége, mert felajánlotta, hogy visszavisz a kocsijával a Laurához, csak kb háromnegyed óra múlva indulnak egy újságíró nővel, mert arra van dolguk és nekik ez csak egy kis kitérő nekik. Elfogadtam, kifelé a városból autópályás rész van, ott nem akartam elkezdeni stoppolni. Ez a néni nagyon kedves volt. És így kerültem vissza Laurához, a hátsó ülésen ülve, két idegen hölgy társaságában, kis falvakat kerülgetve. Ha nem a szomorúság lett volna az úr, akkor egész jó kis kaland ez.

 Erről a segítőkészségről még írnék pár sort. Teljesen ismeretlenül segíteni, tényleg nagylelkű. Sokal többet kéne beszélni erről, hogy igenis segítsenek egymásnak az emberek és ne furán nézzünk egymásra, ha kell. És nekem most a másik oldalon nagyon jól esett,  hogy ismeretlenül ennyire segített valaki. De én lehet, hogy kevés vagyok, hogy erről nagy szavakkal beszéljek. Az üzenet egyszerű.

A Laura közben talált egy angol könyvet és azt olvasgatta, meg szegény várt rám. Telefonon közben beszéltünk, tudta a rossz hírt.

Visszatértem, szomorúan elindultunk és búbánatunkban megettünk egy táblacsokit, az első fél kilométeren. 

Tényleg nem volt jó kedvünk. De az élet ilyen, folytatni kell. Néha el kell tudni engedni dolgokat, és személyeket. Könnyű mondani, nehéz teljesíteni. Folytatni kell az utat is, előre menni.

Az üzenet egyszerű itt is, a nagy szavakat most is hagynánk, nem ez a célunk. És akkor megpróbálunk inkabb a napról is mesélni. Lefelé indultunk el.  Az első kilométernél egy nagy ház romot vettünk szemügyre. - A hölgyeknél rákérdeztem miért van ennyi sok rom, és mondták, hogy ez egyszerű, senki nem akar már vidéken élni. Vagy beköltözik mindenki a városokba, vagy mennek külföldre dolgozni. Érdekes valahol már hallottam ilyet...

Utána lassan baktatunk lefelé, majd átmentünk a főúton, szőlő sorok, olajfák és már mentünk is fel egy domboldalon egy köves utocskán. Az idő pont jó volt, túrázásra való.

Majd kis aszfaltos szakasz jött, de már mentünk is vissza a kavicsos útra. Hogy eltereljük a gondolatainkat megszavaztuk, hogy podcastozunk. 

A természet meg körül vett minket, csak ki kellett nyitnunk a szemünk és haladni előre. Közben leértünk egy szőlős, olajfás részre és megint ki az aszfaltra, be egy faluba, Riberia de Alcalamoque-be. Mivel már délután 1 óra volt, kicsit itt most csaltunk. A térképet böngészve láttuk, hogy a következő településen ugyanerre az aszfaltos útra térünk vissza, ezért most nem követjük a jelet és kanyargunk vele, hanem folytatjuk egyenesen és kicsit rövidítünk. 

A település neve Rabacal volt. Ittunk egy kávé-kóla-kombót, majd mentünk is tovább. A faluból kiérve megint maradtunk az aszfaltos úton, mert ugyanazt láttuk a térképen mint előtte. Ugyanígy fog visszajönni a jel. Kicsi időt nyerünk, ha már délelőtt vesztettünk. Közben dombos-szőlős térségbe értünk, kicsit Badacsony szagú volt.

Ezért nekünk kimaradt Zambujal, de onnantól egy tábla segítségével rácsatlakoztunk a jelre. Összesen 1,5-2km-t nyerhettünk, tehát nem olyan hatalmasat csaltunk. 

Innen balra kellemes hangulatú út vezetett olajfák és szőlő jobbra és balra. És kezdett egyre jobb kedvünk is lenni. Úgyahogy kibeszeltük magunkból. Sokat tud segíteni, ha az embernek van egy társa. Nagy szavak és üzenet.

Haladva ezen az úton, elértünk egy campingszerű helyre. Messziről egy hippi telekre érkeztünk, de ez meg volt fűszerezve a vallással. Egészen különleges hangulatú volt az egész. Beszéltünk pár szót az ott lévőkkel, ittunk egy teát és egy kávét, majd elköszöntünk és mentünk tovább.

Beértünk egy apró faluba, de már ki is értünk. A falu tele volt jelzésekkel. Majd egy nagyon öreg híd mellett kanyarodtunk balra, ahol egy nénit követtek a kecskéi és a kutyái. 

Az ösvény egyszer csak egy hegy lábánál folytatódott, és egy kis kiszáradt patak mellett haladtunk. Átmentünk egy aprónál is apróbb falun, ahol újabb kecskéket őriztek és mentünk fel a hegy oldalába. 

Az út itt még kicsit saras volt. De elképesztően szép. Nagy cédrusfa és eukaliptuszok. És az van, hogy ez volt a nap legszebb helye, de lehet, hogy az utunk során is benne van a topokban. Majd némi patak is keveredett mellénk. És újból fel és szép és elképesztő és természet. Majd a 18. km után civilizáció. Egy nagy szakadékot még áthídaltunk és végleg beértünk oda. Hotel, parkoló, autópálya, aluljáró, házak, eltűnt a szépség.

A mai településünk Conimbriga. Az albergue lenyűgöző és relatív olcsó. A szálláson itt a horkolós német srác Krisztofer. Megkérdezzük szeretne-e velünk kajálni, mert mi úgyis főzünk. Beleegyezik, együtt bevásárolunk, holdfényes séta haza. Főzés és sztorizgatás, evés és sztorizgatás, telefonozás és naplóírás.

Elengedésen gondolkozás és elengedés... Nagy szavak és üzenetek. 

Ez volt a Maki utolsó képe, sok jó kalandot pajti, vigyázz a megtalálódra. A szellemiséget meg visszük tovább.