Hola!  

Eljött a pillanat, ma véget ér egy történet. A világ egyik legjobb könyvében befejezünk ma egy fejezetet. És nem tudjuk, hogyan tovább, milyen lesz a folytatás. 

Az éjszaka nem volt zökkenőmentes, a brazil lány csendes, ezt már tudjuk napok óta, de most volt egy másik fickó, aki szintén horkolós volt, ráadásul én egyszer arra keltem, hogy hányt is... Ezután nehéz volt visszaaludni, aztán meg olyan volt, mintha mászkálnának a hatalmas szálláson. De nem volt semmi, ez is eltelt, ez is az út része. 

Reggel természetesen utolsónak hagytuk el a szállást, olyan 08:40 körül, pont jött fel a nap. Magasan voltunk, így beláttuk az egész várost és az óceánt is. Az utolsó reggel pirkadt az El Camino-nkon. Hátborzongató meddig jutottunk és mit csináltunk. Persze nem nagy kunszt, nálunk gyorsabban, ügyesebben, jobban is meg lehet csinálni. De akkor is. Ráadásul ez egy szép reggel.

A városból kiérve autóúton haladtunk, majd jött egy kis kaptató és már bent is voltunk egy másik településen. Majd újból az erdőben voltunk és kezdődött az utolsó nagy emelkedés, mondjuk ez egész hosszan és egész magasra tartott. 

Közben élveztük, hogy süt a nap, friss a eukaliptuszos a levegő és ugye az a feldobodott érzés. Hajrá, fel is értünk és az volt a jutalmunk, hogy áthaladtunk egy "szélmalom parkon" és szépen ereszekedtünk lefele.

Lent egy kis falucska fogadott, aminek a végén álltak az őrök, de nem voltak vérszomjasak és csak egy simi volt a sarc. Újabb erdő, kis kaptató, kedves falusi életképek. És csak fokozódik az öröm és az érzés. Lehagytuk közben az éjszaka hányóshorkolóst, majd egy nagyobb településre értünk valamivel délután és a félúton. Egy szendvics, kávé és frissen facsart narancslé és már inulhat is tovább a brigád.  

Erdők, mezők, kiscicák majd falvak és egy kis aszfaltos út. Itt kicsit eltértünk a jeltől, mert azt hittük, közelebb tudunk menni az óceánhoz, ami igaz volt kb 2 percig, majd újabb aszfalti séta volt a menü, így visszatértünk a jelhez. Pont mire visszértünk jött egy becsületkasszás büfé, ahonnan szólt a rockandroll és finomságok vártak minket. Bár a kávéjuk talán a világon a legrosszabb volt, de a keksz az olyan, mint máshol, jól esett ez a kis szünet. 

Az utolsó nagy szakasz jött. Szépen lassan lefelé ereszkedtünk az erdei úton, az utolsó eukaliptuszos erdőinkben. Nagy mosoly volt az arcunkon. Majd beértünk egy újabb faluba. Finisterre (galíciai) / Fisterra (spanyol) / Világvége előtt az utolsó település. Innentől végig aszfalt.

És végül megjöttünk. Itt, úgy döntöttünk, hogy mi lemegyünk a partra és ott megyünk be a centrumba. Jó döntést hoztunk, nagyon megérte. Mesés volt minden. Napsütés, kék ég, szélcsendes idő, nyugodt óceán, üres homokos part. Ahh de jó volt. Ahogy mentünk a parton találtunk fésűs kagylókat. Csak röviden: ez volt a zarándokok jutalma, és jelképe anno. Hát mi is kaptunk, köszönjük. 

Majd beértünk a városba és gyorsan szállás keresés, mert már majdnem 5 óra és 6-kor naplemente. Innen meg még 3 km a világítótorony és a 0,00-s kő, ami a célunk. 

Így sikerült zárva találnunk a hivatalos zarándok irodát és bekeverednünk egy ketyós szállására. Az ágyak büdösek, érdekes alakok. Viszont megkpatuk az utolsó pecsétünk, ami nem is akár milyen. 

És most rohanás, már alig van fél óránk és naplemente. Felfelé, kifelé a félszigeten. És és megérte. Felértünk és még nincs naplemente. meg van a nullás kő is. Ikonikus. Elképesztő érzés. Megcsináltuk!!! Csók és ölelés, kis könnycseppek. 

Majd kiértünk a világítótoronyhoz, ami a sziklafal tetején van és tényleg innen nincs tovább, csak óceán. Itt a világvége. Nem fogom tudni leírni az érzést, így meg se próbálom, de megint érzelmes volt az egész, voltak körülöttünk emberek, de nem érdekeltek, ez csak a mi pillanatunk volt. leültünk egy sziklára és néztünk ki a fejünkből. Elköszöntünk Botiitól és letámasztottuk, hogy nézzen még sok naplementét majd. Majd a nap is lement. Ma is sokszínűen és ma is meghatóan. Halk zene szó, ölelés. 

Vége. 

Az este viszont nem ért még véget, szereztünk egy oklevelet. Ahol találkoztunk a magyar Sándorral, 67 éves,- sose késő elkezdeni!... Majd betértünk a város egyik legjobb kocsmájába. Ettünk és megnéztük a brazil vereséget a kameruniak ellen. Összehaverkodtunk ott is pár emberrel, főleg a pincérrel és kiderült, hogy vannak magyar dolgok is ott. 

Jött egy egész elviselhető éjszaka a ketyós szálláson. És másnap egy buszozás vissza Santiagóba. 

A buszpályaudvarra érve odasietett az ausztrál srác és brazil lány is, hogy elköszönjenek, ők még maradnak. (Véletlenül pont ott voltak?...) 

Majd 37 nap után újból felültünk valamire, ami nem a mi erőnkből haladt. 

És Santiagóban jött másfél nap pihenés, feltöltődés, illetve leraktuk a terheinket is. Fura volt nem sétálni. Érdekes érzések. 

Befejeztük a könyvünk ezen fejezetét. Tényleg blőd, de leírhatatlan. Nagyon sokat kaptunk és tanultunk. Fejlődtünk is. Ízleltünk, megéltünk, láttunk, szagoltunk, tapintottunk. Fura érzés, mindig fura, ha egy jó résznek vége. És ennek most vége. Sose tudjuk milyen lesz a következő fejezet. Üresség keletkezik. De ezt mi döntöttük el. Lapozunk tovább. Ha nem zársz le egy részt, nem is tudsz újat kezdeni. És ez valahol természetes. Ez a mi könyvünk. Tehát mi írjuk, és alakítjuk és akarjuk ezt a történetet. Újat látni, szagolni, tapintani, ízlelni, megélni, tapasztalni, tanulni. Szerelmesnek maradni. Boldognak lenni. Őszintén: ÉLNI akarunk! 

Folyt. köv.