Halihó!

(Hosszú nap, hosszú poszt...)

Ha őszinték vagyunk, nehezen keltünk ki az ágyból és indultunk el újra. Kényelmes volt minden. De újra győzött a kíváncsiság és a kalandvágy, így végül azért háromnegyed 10 után csak elindultunk, szépen felmálházva és az esőcuccokat előkészítve. 

Szépen ereszkedtünk le a katedrálishoz, hogy szerezzünk Portóból is egy pecsétet és, hogy rendesen a nulláról kezdjük a Portugese Camino da Costa (portugál parti Caminó) útvonalát. 

A városban amúgy nagy élet volt, most éppen nem esett az eső és nagy nyüzsgés kerekedett. Mire leértünk a nagy templomhoz már láttunk egy kisebb csoportot, akik Caminózhatnak (kagyló volt a táskájukon). 

A katedrális körül tele volt a tér turistákkal, voltak páran, akik "Buen Camino"-val köszöntöttek. Kedves gesztus. 

Nem úgy a katedrálisban. Olyan személytelen és bunkó volt a pénztáros/recepciós. Kábé le se szart minket és látszott az arcán, hogy utálja, hogy bejöttünk. Gyorsan mond mit akarsz, fizess mindenért és húz a francba. (A pecsét ingyen van, benyomta majd el is fordult.) És itt akkor most erről a jelenségről mesélnék kicsit, mert zavar. Lisszabonban a katedrálisban ugyanez volt, majd Santarémben is, voltunk egy katedrálisban és egy nagyobb templomban ugyanígy. Aztán az mindennapos, hogy egyáltalán nincsenek is nyitva, és kábé mit képzelünk, hogy beszeretnénk menni... Nagyon szeretjük ezt a túrát, minden nap valami pluszt kapunk. És még ha mi nem is feltétlen vallási okokból vagyunk itt, ez valahol egy vallási útvonal. Na nekünk eddig a konkrét vallási helyeken, ahol emberrel találkoztunk, csak egy kivételével, nincs jó élményünk. Elképesztően bizniszszagú ez a része. És nem feltétlenül csak Portugáliára érvényes ez...

Na mindegy is, utazni jöttünk, nem véleményt nyilvánítani. Az épület, amúgy nem csúnya és innen indulunk most ki a városból. Amúgy, sokan kezdik innen, Portóból az utat és mennek Santiagóba. És innen két út is indul. Folytatódik az eredeti útvonal, amit Central Caminónak hívnak és halad az országon keresztül. És van a másik, a miénk az óceánparti Camino. Amit tovább bonyolítottak azzal, hogy két úton mehetsz le a partra. Vagy mész kicsit városnézőbe Portóban és környékén és 1,5-2 nap múlva visz ki a partra. Vagy mész rögtön le a Duero folyó partjára és folysz ki vele már most az óceánig. 

Mi ezt választottuk, nagyjából 10:30 körül. Igaz kis kavarodással, de kibogoztuk, hogy most ne a jelet kövessük be a belvárosba, hanem ereszkedjünk le a kis sikátorokban a vízig.

És ez nagyon izgi volt, nagyon klassz helyek vannak itt a kis utcák között. Fedezzétek fel ezeket ha itt jártok.

Így szépen le is értünk a folyóhoz, ahol szintén elég nagy élet volt. Majd megtaláltuk a mi sárga nyilas jelünket és haladtunk jobbra/nyugatra, hogy kiérjünk ténylegesen az óceánhoz. Pár napja már ugye láttuk, de most végre tényleg találkozunk. Izland után, idén már másodszor. 

Miközben haladunk kifelé kicsit megjelenik az eső és előjönnek a kis aranyos villamosok. És úgy néz ki ők végig kísérnek minket a partig. Találkozunk egy nagyon kulturáltan kinéző mekivel. Tuktukos turisták jönnek mennek, csak mi cipeljük a hátunkon a mindennapjainkat.

Szépen lassan tűnnek el a színes házikók, jön az utolsó nagy híd is és kezdjük érezni az óceán sós levegőjét. És már itt is van látjuk a távolban a fél felcsapodó hatalmas hullámokat.

Közben azért mi már a 8. km-ünknél járunk, és ez nagyon város, jól jön egy kis pihenő. A nagyvárosokban ez a pisi kérdés mindig hátrány. Na jó a berliner miatt álltunk meg, hogy újra ehessünk egy ilyen fánkocskát. Nagyon bejött nekünk. Tuti, hogy még keresni fogjuk.

Igazából ez az ebédszünet volt, mert nagyjából negyed 1-kor indultunk tovább és nem sokára le is értünk a nagy víz partjára. Előbb egy világítótorony harcát figyeltük a hatalmas hullámokkal. Majd tényleg csak ámultunk. Megjöttünk. Szevasz Atlanti-óceán, leírhatatlan nagy öröm újra látni. Azért a mi életünkben ez nem mindennapos. Nagyon sokáig tudtunk volna bámészkodni. De a távoli fellegek sürgetni kezdtek, hogy "helló, még nem vagytok 10 kilométernél nagyjából 30-at akartok menni és már délután fél 1 van, ja és én is jövök, hogy rátok essek." 

Szóval indultunk. Tudjuk, hogy egy jó darabon csak menni kell a víz parton. Szépen bele is húztunk és élveztük, hogy a balunkon morajlik az óceán, a jobbhukon zajlik az élet, mi meg csak kerülgetjük a fákat és az embereket. És közben elköszönünk Portótól is, haladunk előre.

A váracska után, nem sokkal beértünk egy négyes csapatot. 3 olasz, 2 férfi és egy nő, meg egy dán lány alkotta a kvartett. Az olaszok ma kezdték a Caminot, a dán lány meg csak hozzájuk vergődött 2 napra aztán hétfőn repül haza. Egy jó órát együtt haladtunk, és együtt értünk be Matosinhosba. Közben elhagytunk pár szörfös, egy hatalmas Camino információs épületet, majd kicsit elhagytuk a nagy vízet és átkeltünk egy hídon. Megtudtuk, hogy az olaszok pont egy éve pont egy hónap alatt csinálták meg Pamplonából a Caminót, és hogy ki miből él. A dán lányról meg, hogy tanul és szabad idejében világot lát. Legutóbb Skóciát fedezte fel, jól hangzik.

Ők megálltak pihenni egy kávézóban, mi meg haladtunk tovább, egészen addig, még vissza nem értünk a partra. Ott újból leültünk, hogy bámuljunk ki a fejünkből és, hogy együnk egy banánt.

És újult erővel haladtunk is tovább, most süt a nap, és a világ végéig is el tudunk menni. Nem tudom leírni a hullámok hangját, a levegő illatát és főleg az érzést. Adjátok össze, és még adjatok hozzá +1-t.

Jön egy világító torony, és a Boa Nova kápolna. Kis emlékmorzsa. 

És mielőtt azt hinnénk, hogy ma már nem lesz eső már jön is egy nagy sötét felhő és elkezd szakadni. Szóval mindent fel és haladjunk. 

Kezdődik a fapallós rész. És tudjuk, hogy egészen a határig sokszor lesz ilyen.

Amúgy nekünk nem tervünk a határig menni az óceán parton, csak nagyon szerettünk volna itt is menni. De valószínű vissza fogunk térni a centrumos útra. Egyrészt most novemberben itt kint sokkal több a vihar és a szél is állandó. Mi meg, ha nem muszáj, nem szívatjuk magunkat, amíg élvezzük, addig megyünk itt.

Ahogy jött az eső, úgy ment is. Most volt először a mai napon, hogy egy kicsit elhagyjuk a házakat. Majd jött is egy bazi nagy ipari terület. 

Egy kis pihenő. Majd megyünk is tovább, mert 4 óra múlt és még van 10 kilométer. Ma nem vagyunk gyorsak, de ma nagyon szép dolgok vesznek körül. 

Pici városi rész, majd egy obeliszk valakinek az emlékére (Bocsi, ha túl sok az információ, néha elveszik valahol valamelyik.) És kezdünk belemenni a naplementébe. És nagyon örülünk, hogy ma akár már végig is nézhetjük. Ahogy haladunk előre látszódik, hogy mégse, túl sok a felhő a Nap előtt. Sebaj. Így is nagyon szép. 

 17:14, végleg lement a nap. Még kicsit látunk, majd szépen lassan besötétedik. Még nagyjából világosban látjuk Lavra települését és sötétben haladunk tovább a fapallókon a szállásra.

Nagyon érdekes volt, de nem félelmetes! Tök sötétben az óceán partján, nem félelmetes, hanem magával ragadó.

Végül negyed 7re beértünk Vila Chã-ba, ahol ma aludni fogunk. Kisboltozás majd irány az albergue. Ma csak mi vagyunk itt, pedig rengeteg ember elférne. De igazából jó ez nekünk, mert ez egy ötcsillagos zarándokszállás.

Főzés és késői lefekvés.

Halihó!

Portóba érkezésünk utáni napok a pihenésről és a feltöltödésről szóltak. De azért kicsit jobban szemügyre vettük a várost, még ha nem is annyira, amennyire szerettük volna. Már az első pillanattól, a megérkezésünktől fogva egy szimpatikus képet kaptunk és ez csak tovább nőtt.

Az első nap konkrétan nem sok mindent csináltunk. Késői kelés, mosás, vásárlás, főzés, pihenés, tesizés, nasizás és pihenés. Majd délután kicsit kimerészkedtünk és megkerestük a postát. De közben benéztünk a Bolhao-i piacra, ahol rendesen zajlott az élet, még délután 4-kor is.

Előtte meg elementünk a Lelkek kápolnája (Capela das Almas) mellett. Portóban és környékén amúgy is rengeteg az azulejo csempével borított épület. Na és ennek az egyik legékesebb példája ez a kápolna.

Holnap postára akarunk adni egy csomagot és ehhez dobozt kellett szereznünk. Amit meg is tettünk egy delikátban, ahol vettünk is stílusosan egy portóit, amit vacsora közben fel is kezdtünk. Még a delikátban a hölgy elmagyarázta a különbségeket a különböző típusokról. De mi maradtunk az eredeti tawny fajtánál. Húh, ezt gyorsan megszerettük. A története zanzásítva annyi, hogy borba kevertek egy kis brandyt, hogy a bor ne ecetesedjen be, miközben hajóval szállították Amerikába. Na azóta meg tökélyre fejlesztették, nagyon zamatos. 

Tényleg nem volt semmi extra aznap, másnapra terveztük a nagy város nézést.

Hát ezt olyan jól kitaláltuk, hogy a második nap akkora özönvíz lepte meg Portót, hogy úszott az egész város.  11 körül elengedtük, hogy csitulni fog és elindultunk. Igazából kicsit csitult is, ezért csak poncsót vettünk, eső nadrágot nem... Haha, lelővöm a poént gyorsan, ez hiba volt!

Mire a postára leértünk már jól eláztunk. Még vártunk a sorunkra eldöntöttük, hogy lehet, hogy így nincs kedvünk várost nézni. De miután feladtuk a csomagot, mégis maradt az eredeti terv: úszunk az árral. (Közben gyorsan elmondom, hogy hazaért az első csomag. Most meg a sátrat küldjük haza, mert csak teher, nem használjuk.)

Gyorsan át is mentünk a tegnap már megismert piacra, ahol ma is nagy élet volt. Megkóstoltunk gyümölcsöket, sajtokat, beszívtunk új szagokat, látunk új dolgokat. Egyrészt nagyon megy itt a hal és a tengeri herkentyűk, ez ugye nem nagy kunszt egy óceán parti országban. Rengeteg a szardínia konzerv is. Ja meg hát az olíva dolgok. Ezen felül borok és fajtáik (portói). Friss gyümölcsök. Sajtok, pékáruk. 

Miután megteltünk kicsit, bekeveredtünk a Decathlonba, de nem találtunk semmit, ami kéne (mellény, kamásli).

Na most aztán irány lejjebb. Merthogy Portó dombocskákra épült és az ember itt fel- és lemegy egyfolytában. És megbeszéltük, hogy amit dob elénk a város, az elől nem ugrunk el. Így bekeveredtünk egy karácsonyi boltba, majd egy pékségbe, ahol a kávé mellett kipróbáltunk egy új sütit, amiről már ódákat hallottunk. Azt a bizonyos portugál berlinert. Ez egy fánk a tojássárgás krémmel töltve. Hát nagyon finom. Kóstoljátok meg!

Ezután kicsit tudatosabban az S. Bento vasútállomásra mentünk, aminek a csarnoka egy múzeumra emlékeztet, a híres azelujo csempe freskói miatt, amik egy-egy történelmi eseményt ábrázolnak. 

A következő tudatos megállónk előtt újabb bolyongásba kezdtünk, tudtuk nagyjából az irányt, de térkép nélkül haladtunk előre. Így jutottunk be kisebb sikátorokba, nagyobb sétáló utcákba. És láttuk, hogy Portó valóban egy élő, nyüzsgő város, de az a jobbik féle.

A Lisszabon téren megnéztük a házikókat, meg a Clerigos tornyot.

Ezután elkanyarodtunk a Lello könyvesbolt felé, hátha egy ilyen cudar esős időben senki nem kíváncsi rá. Hát nagyot tévedtünk, ugyanis elég nags sor állt előtte, a szakadó eső ellenére is. Így, csak gyorsan benéztünk és mentünk is vissza a belvárosba. Amúgy a könyvtár egy építészetileg érdekes alkotás, amit a Lello testvérek hoztak létre a 20. század elején. Felkapott nagyon meg azért lett, mert a Harry Potter könyvek írónője innen mintázott egy-két dolgot a Roxfortba, főleg a lépcsőket. Ugyanis a hölgy élt a városban és sokat járt ebbe a boltba.

Na de vissza a városba. Újabb sikátorok és most már az eső tényleg szakad. Induljunk haza. Na de útba jön egy édesség bolt, egy szardínia bolt, meg egy csempe bolt. És na jó már tocsog a cipő is, tényleg irány haza. A katedrális meg megvár holnap, amikor is indulunk tovább, úgyis tőle indul az új parti-Caminónk. 

Otthon még várt ránk egy kis cipő és ruha szárítás, majd pizzapartival zártuk a napot. Meg hát a portóit se hagytuk megromlani.

Köszi Portó, sajnos nem ismertünk meg teljesen, de amit láttunk az nagyon szép és kedves. Jó a kisugárzásod. Ritkán érzünk ilyet nagy városokban, mi nagyon csípünk. Ajánljuk mindenkinek, hajrá utazatok ide és fedezzétek fel jobban, mint mi! Mert biztos, hogy ennél is érdekesebb. 

Halihó!

A korai ébredésünk annak volt köszönhető, hogy 07:30-kor várt minket a reggeli. A szobából kilépve rögtön szembejött Cristoffer és együtt mentünk le az konyhába. Igazaból elég jó és bő svédasztalos reggeli volt, nem panaszkodhattunk.

Utána elköszöntünk a német fiúról, mert ő kicsit később indul. Felkaptuk a már bepakolt táskákat és már vittek is a lábaink. Esőt egész napra mondtak, de nem százszázalékosan. Úgyhogy mi se teljesen öltöztünk vízállóba. 

A cél ugye Portó, 35 km nagyjából. Nagy falatnak tűnik, de elindulunk és leszamilesz. 08:20 körül már elhagytuk az első ránk köszönő embert. 

Az ébredező nagy város után egy kis városba értünk. Igazából egybe voltak nőve, de látszik a különbség. 

Egészen jól haladtunk. Találkoztunk egy csomó macskával, illetve egy nénivel. Nagyon kedves volt. Tök megörült nekünk. Valamit nagyon mondott portugálul, mi mondtuk, hogy Lisszabontól Santiagóba, majd még jobban megörült, továbbra is portugálul. Végül megölelt minket. Jó kis lelkiplusz volt, tényleg jól esett. Öleljetek meg ti is kedves idegeneket. 

Ez a kommunikáció megérne pár sort. Meg a portugálok kedvessége. De ezt is a helyén kell kezelni. A városokban ez nincs, mindenki túl komoly. Amúgy szerintem ez otthon is menne a falvakban, kisebb közösségekben. Ott ugyanúgy megállítanának és kérdezgetnének. Még ha nem is lenne közös nyelv. Mert sokszor itt sincs. Sokszor mutogatunk, szavakat nyökögünk. Ami kicsit sem nyűg, sőt élvezzük ezeket az ismerkedéseket.

Na de útinaplóm kérlek folytasd. Az ölelés jól jött, mert egy nagyon alattomos emelkedő következett, de csak legyőztük és felértünk egy főútra. De legalább volt járda. Itt találkoztunk ma először a koreai sráccal, akit le is hagytunk, hiszen éppenséggel egy helyben ült. 

Nagyjából 2 kilométeren mentünk együtt a sok autóval, mígnem jött egy pastelaria, vagyis pékség. "Un Cola and un caffé por favor." 

A kis koffein adag után nem sokkal letértünk a főút mellől és hamarosan kis zegzúgos földes úton voltunk. Kicsit kiléptünk, mert tudtuk, hogy ma haladnunk kell és másodszor is lehagytuk a koreait, aki nyílván még mi kávézgatunk, beelőzött. Bár ugye ez nem egy verseny. 

Annyira jól sikerült a haladás, hogy egy az udvarát sepregető nő ránk köszönt és invitált a saját házukba kávézni. Finoman elutasítottuk, mert nem rég ittunk ugye. Mire jött a kérdés, hogy kérünk-e pecsétet. Ó persze, köszönjük. Kihívta a férjét, aki hozta a pecsétet. Jött a kérdés, hogy nem akarunk-e itt aludni, meg nem kell-e valami, meg ha nem is akarunk itt aludni, hívjuk ha baj van. De valamit had adjanak már, elfogadjuk-e a házi likőrt (portói?). Ó oké kóstoljuk. Kaptunk egy-egy felest. Igazából finom is volt. Majd egy fotó után elköszöntünk. Természetesen a kommunikáció itt is a portugálangolmutogatás volt. 

Haha amúgy az vicces, hogy ma eldöntötjük, hogy haladósabb napunk lesz, erre jönnek szembe az ismeretlen ismeretlenek. 

Az újabb lelkifröccs után már a faluban harmadszor és utoljára elhagytuk a koreait, aki beült egy bárba és ugye az előbb elhagyott minket még mi ismerkedtünk.

Kis erdei átkelés után már a következő településen voltunk, ahol egy kivi földet elhagyva újból egy forgalmas úton voltunk. Közben most már fényképeztünk egy ilyen magasított gabonatárolót. Az elmúlt pár nap óta, ez elég jellegzetes errefelé. A forgalmas szakaszból újra kis utca lett. Kaptunk egy kis kutyaugatást megint a kerítésről. Majd a 16. km-nél egy kávé szünet következett, mert nagyon kellett pisilni és nagyon a városban voltunk. 

Eddig ma nem nagyon volt természet, innentől meg maximum olyan, hogy az egyik fele az útnak zöld a másik viszont házakkal teli. Ilyen volt egy parafás rész, ugyanis itt Portugáliában ezt is csinálják. És ezt elég gyakran látjuk is, hogy amíg felérik a törzset, leszüretelik ezen fák kérgét. 

Az újabb nagyobb városkát hívjuk macskaköves városnak, ugyanis minden macskaköves volt. Na jó Grijó a neve. Egy idő után nagy terhekkel ez a fajta út típus kicsit kényelmetlen. Mentünk falak között is, aminek nem is tudjuk mi volt a másik felén. Ma ez volt az első cél, 19.-20. km: ha eddig nem fáj és jól állunk megyünk tovább. Hát eddig nem fájt és idővel is jól állunk, úgyhogy megyünk tovább! Igazából nagyon mennek ma a lábaink. Fejben is nagyon erősek vagyunk. Az eső se esik. Hajrá.

Város ki, közben másik város be. 24. km körül jön egy csinos pad, uzsonna, majd egy sütike és már megyünk is. Kicsit több mint 10 km és Porto.  De előtte, legnagyobb meglepetésünkre: természet. Egy épített köves út, falakkal határolva, de már erdőben. Majd teljes értékű erdei út az eukaliptuszosban. Hát ma eddig ez a legjobb rész, de milyen jó. Nagyon jó itt. Kanyargunk jobbra és balra, pocsolyákat kerülgetünk, nevetgélünk. 

És egyszercsak! Ott az óceán! Váóó, nagyon sokat jöttünk és itt vagyunk. Nagy az öröm. Elég mesés ez a pillanat. 

Kis ereszkedés után újból macskakő és elővárosi rész. Közel van Porto. Itt már nem sokan köszönnek, de legalább sokan is vannak. 

És egy újabb mérföldkő jelzi, hogy valamit ma elértünk: Lisszabontól 300 km-re vagyunk.

Kis gyaloglás után pedig rendesen egy nagy városba érünk. Ez a Duero folyó ezen a partján fekvő Vila Nova de Gaia. Ez konkrétan nem Porto, de hívhatjuk a részének és ez már tényleg hatalmas. Villamos, 10 emeletes házak, plázák, meg minden, ami egy városnak valamiért nélkülözhetetlen.  Itt is kezdődik már a Karácsony. És az emberek nyüzsögnek és rohannak. Furán néznek ránk, bár mi meg furán nézünk egy malacot sétáltató srácra. És most itt kezd el kicsit esni az eső. Felvesszük a poncsót, mert még van a szállásig 4-5 km. Na most aztán főleg furán néznek ránk.

És ereszkedünk lefele a villamos mellett. Már látjuk a folyót. Kezd sötétedni is, már égnek a fények. Elég hangulatos most minden. És itt a folyó. Megjöttünk, szia Porto. Megcsináltuk. Pacsicsók. Hídon átkelés és már bent is vagyunk Portugália második legnagyobb városában. Elhaladunk a katedrális mellett és elköszönünk egy kicsit a jeltől és az úttól. Megyünk a szállásra és megpihenünk 2 teljes napra. Már sötét van, de most nem gáz, világít minden. Be is érünk a szállásra. Fejben nagyon jók voltunk, de azért a láb elfáradt. 37. km lett a vége, büszkék lehetünk magunkra, jó érzés volt ezt így megcsinálni. Ma úgy érezzük, hogy csináltunk valamit, hiszen megcsináltuk. Jár a vacsora és jár a pihenés.

Hahó!

Nem volt vészes az éjszakánk, hiába volt nedves a malom. A paplan alatt nagyon jó meleg volt. Ki van ez találva. Igazából csak a macskák miatt keltünk fel, mert ki akartak menni és ennek hangot is adtak... miáúmiáúúú, bár az egyik a Laurához bújt lustálkodni.

A reggel nekem nagyon szép volt a Laura meglepett egy kis videóösszeállítással, köszönöm szépen, mindenkinek is. Nekem innentől már nagyon szép napom volt, sok pozitív gondolatom volt így egész napra.

A reggeli készülődés és étkezés után 8:30-kor már úton is voltunk hármasban Cristofferrel, mert délutánra ígérték az esőt, mi meg ha nem muszáj nem akartunk vele találkozni.

Az útról tegnap egy kicsit letértünk a település melletti erdőbe. Cserébe ma rögtön úgy indult a nap, hogy fel kellett mászni egy kis dombocskára, ahol nem leültünk, hanem vetkőztünk. Csüccs. 

Nagyjából 1,5-2 km után a jel is becsatlakozott hozzánk és közösen folytattuk az utat. A kisebb, nagyobb települések sorban érték egymást. Az 5. km körül végre egy kocsmát is találtunk, ahol meg tudtuk inni a nap indító kávét, meg könnyíthettünk is magunkon. Egy igazi késdobálóba keveredtünk és habár vasárnap volt fél 10-re már tele volt a hely... 

Folytatva az utat nem sokára egy sín következett, amit követtünk egy darabon, de természetesen ez is ki volt már vonva a forgalomból. Egy kis macskaköves út után jött egy nagyobb kukoricás, míg végül beértünk egy nagyobb városba, ahol folyamatosan mentünk felfelé és soha nem akart végét érni. Monoton felfelénket ágyú dörrenés szerű lövések állították meg. Fogalmunk sincs mit lőttek, de valamit nagyon.

Végül csak felértünk Olivér de Azeméis-be, ahol csaltunk egy kicsit. Sajnos pont szembejött egy Burgerking és csak megkívántuk. Fél dél körül voltunk és ma napi célunk már csak 10 km.-re volt, na jó kábé annyit is tettünk meg. 

A csalás után az úton folytatva elég színes várost ismertünk meg. Illetve egy templom tövében azt is meg tudhattuk, hogy már csak kétszázvalamennyi km van a nagy célig. A pihenő alatt lefoglaltuk a mai napi szállásunkat is. Mivel zárva van az albergue, így a legolcsóbb megoldást kerestük, ami mára egy hotel lett. Na jó csak két csillagos, de akkor is menőzünk. 

Az úton a következő rész amúgy egy ipari telep volt, csak az ősz színei színezték meg kicsit. 

Újabb pici aranyos település következett, ahol egy mosolygós arc mutatta az irányt nekünk, majd a síneken túl egy nagy kagyló is segített. Végül beértünk az utolsó előtti településre, ami azt jelentette, hogy már csak 5 km és mára vége. Cristofferünk úgy döntött neki kell egy kis pihi ezért megállt egy buszmegállóban. Mi úgy döntöttünk, hogy biztosan nem akarunk elázni megyünk tovább, még nagyjából egy óra és megérkezünk. Így mára elváltak útjaink.

Nem tudom kijárt jobban, mert rögtön ezután a döntés után egy olyan emelkedő következett, hogy ihaj. Öröm volt feljutni rá. A háromnegyedénél egy bácsika biztatott minket,- természetesen portugálul. De végül csak felértünk. Kis fújás után már haladtunk is, mert az ígért eső felhői gyűltek már.

Nem sokára pedig be is értünk a mai végállomásra Sáo Joáo da Madeira-ba. Igen nagy városnak tűnt az elmúlt napok kisebb városaihoz képest, például Lisszabon óta most láttunk először pláza szerű nagy dobozt. 

A szállás konkrétan a sétáló utcán volt, úgyhogy a centrumig mentünk.

Gyors becsekkolás után el is foglaltuk a szobánkat, ami nem volt egyszerű, ugyanis nem igen voltunk még ilyen kártyás hotelben és nem tudtuk megoldani magunktól ezt. Gyors segítség, gyorsan be is rendezkedtünk. Kaja vásárlás. Evés. Tusi, a mindenféle tusoló fejekkel ellátott tusolóban. Majd újabb csalás: film nézés és elállás.

Viszont holnap nem csalhatunk, nagy fába vágjuk a fejszénket, saját sétáló rekordot döntve elakarunk jutni Portóba. Kicsit több, mint 35 km. De jók leszünk és aztán újabb 2 napos pihenés jön.

Hahó!

Most a jelenből, 3-4 nappal később írjuk ezeket a sorokat, amik a blogon a jövőt jelentik. Furimuri, de! Megérkeztünk Portóba és kicsit házifeladatszagú lett mindennap írni, közben meg nem éri meg lemaradni a történésekről. Szóval megakadt az írói lendület... Viszont próbáljuk behozni, úgyhogy vágjunk is bele és ugorjunk vissza.

Reggel egészen időben indultunk, 08:45 körül, bár az is igaz, hogy félkor kellett volna elhagyni a szállást. De még kicsit beszélgettünk az észt fiúval és így elment az idő. A német fiú meg már elindult előttünk, így édes kettesben kezdtük meg a napot, az autóút mellett.

Szerencsére elég széles volt a sávunk, meg nem is tartott sokáig, nagyjából 2 km után már kisebb utcában voltunk a házak a között.

Az 5. km körül, egy buszmegállóban összefutottunk Cristofferrel, aki fel is szállt a robogó buszunkra és így már hármasban folytattuk tovább.

Volt egy kút ami, azt hirdette, hogy már csak 330 km van hátra.

Amúgy nagyon szép napunk van, süt a nap és természetesen jó a kedv is. Érdekes, de az az igazság, hogy nem nagyon volt még holtpontunk. 

A kis település végén leértünk egy nagyobb útra, amit csak kereszteznünk kellett. Elmentünk egy útszéli, a kuncsaftjára váró hölgy mellett és már bent is voltunk egy kis tónál. Mivel nagyon szép idő volt a sima víztükrön minden tükröződött. Majd mentünk a nagyobb út felé, de itt még csak alatta mentünk át. Híd következett.

Ezután egy kicsit elbénáztuk és elvesztettük a jelet, de az okostelefonnal azért ma már nagyon nem lehet elveszni. (De jó lenne elveszni és élvezni...) Fel kell mennünk a nagy útra, mert az egy hídban folytatódik és nekünk is át kell menni rajta. Oké a térkép azt mutatja nem kell vissza mennünk: előrefele lesz egy lépcső, majd azon felmegyünk. Nagyjából ötöt léptünk mire készóltak egy álló autóból, hogy ha a lépcsőre akarunk menni, ne menjünk feleslegesen, mert le van rombolva. Ó micsoda véletlen, hogy pont itt várt ránk ez az információ és nem kerültünk feleslegesen odavissza 1 km-t. Köszönjük!

Na így végül csak 200 métert sétáltunk vissza és már fent is voltunk a hídon. A híd után voltunk nagyjából 7,5. kmerünknél és jött is egy kocsma. Negyed óra pihenést így megengedtünk magunknak.

Majd folytatva az utat, egy kis kutya simogatás után, már caplattunk is felfelé az újabb kis falucskában, ahol egy kávézóban (a caminos pecsét miatt mentünk, ki volt táblázva), összefutottunk a koreai sráccal. Mesemesemátka és már megyünk is tovább, még mindig a német sráccal hármasban. 

Beértünk egy csendes eukaliptusz erdőbe. Az idő ilyenkorra már rendesen meleg volt, bár mi élveztük inkább. Ez a napsütés kellemes illattal párosult. Nyaminyami.

Cristoffer úgy döntött, ő itt megpihen, a talpán a vízhólyag fáj. Mi folytattuk egészen a következő nagyobb településig, Albergaria-a-Velha-ig, ahol egy csinos padon megpihentünk mi is. Itt egy srác nagyon kedvesen meg is kérdezett minket, hogy kérünk-e zsemlét. Kedvesen visszautasított, had fogyjon a táskánk. Ezért ettünk egy kis nápolyit meg ilyenek, aztán álltunk is tovább. A település és az erdő szélén folytattuk a telkek hatalmas kerítéseinek tövében az utunkat. 

Ebből aztán az lett, hogy csak az erdő maradt, amiből pedig áttértünk egy nagyon frissen aszfaltozott autóútra.  Majd eg, körforgó után már csak a régi aszfaltot koptattuk.

Szombat délután van, ezért szerencsére nem volt forgalmas és igazából így vészes sem ez a szakasz. Aztán balra kanyar és már újból az erdőben vagyunk. Bocsi, ha uncsi olvasni, megélni ennél sokkal jobb és hát ez történt ma. Remélem legalább a képek szépek. Egyébként ebben az erdőben az volt az érdekes, hogy voltak friss ültetvények és egyrészen meg a leégett természet maradványait láttuk.

Beértünk a következő településre, Albergaria-a-Nova-ba, ahonnan már tudtuk, hogy nem sok van hátra, kb egy 5-ös. Itt egy albergue azzal is hirdette magát, hogy már csak 300. km Santiago-ig. Juhuuuui!

Nem siettünk innentől, mikor már csak 2 km volt hátra egy 10 perces táskalevevőspihenőre is megálltunk. Majd az utolsó 500 méternél, mikor már Pinherio de Bemposta-bán voltunk, megálltunk egy barbecue partinál, ahol az esti bulira készülődnek. Nagyon kedvesek voltak, fel is hívták, illetve próbálták a mai szállásadónkat, de nem érték el, így a számát kaptuk meg. 

 Ez az 500 méter gyorsan el is ment, nagyjából a 26. km körül megérkeztünk a Casa Católico nevű szállásra, ami a mai napon végig ki volt táblázva és a neten is nagyon hirdette magát, hogy egész évben nyitva van.

Csöngettünk, semmi. Hívtuk mi is, semmi. Bekiabáltunk, semmi. Jó akkor üljünk le kicsit a fal tövébe. Semmi...

Közben Cristoffer is írt, hogy ott van a sütögélésnél, és tudja, hogy mi is megálltunk ott. Ezen kapva mondtam neki, hogy beszéljen már velük, hogy valaki hívjon már valaki mást. 

5 perc múlva jött egy faszi, aki portugálul a fordítóra felmondva elmondta, hogy ma nem nyit ki a hely... Érdekes marketing, egész évben nyitva vagyunk, de ma pont nem. Köszi. Kis csalódottság most azért volt. Fejben már megérkeztünk, így azért nehéz tovább indulni.

Hát nincs más, van 4-5 km-rel arrébb egy német faszi által üzemeltetett vízimalomból kialakitott hostel. Cristoffer fel is hívta és le is foglalta nekünk vacsorával együtt a helyet. 

Szépen lassan elindultunk, baktattunk a ma már nem használt sínek mellett, és a német fiú is utolért. Tök tüzelt mindenki így már füstölten érkeztünk meg egy erdő szélére, ahova a tábla vezetett... sötétedett is, de elvileg erre kell menni, és tényleg odaértünk a szállásra. 

Klassz volt, bár a víz miatt itt még nagyobb volt a páratartalom. Ezért minden nedvesnek tűnt. Minden is.

A hostelhez macskák is tartoztak, akik nagyon jó fejek voltak, illetve az árban vacsora is volt. Közösen ettünk a német tulajjal, aki főzött; az amerikai lánnyal, a portugál fiúval, akik workaway-jel voltak itt és a német utitársunkkal. A menü is különlegesre sikeredett, hiszen itt ettük életünk első gyömbéres-kagylólevesét, ami egyébként finom, meg valami német ragut. 

Kis beszélgetés után pedig mentünk aludni a nedves szobába. Ami annyira nedves és hűvös volt, hogy kicsit aggódtunk is. De nem volt gáz,  a takaró alatt már jó meleg lett és nem is fáztunk. Ráadásul a macskák is velünk aludtak.

Halihó! 

Ma egész korán felkeltünk, reggeli is simán lement. A német srác előttünk indult, valamivel, de 08:20-ra mi is kész voltunk. Viszont a sorozatos későn indulást nem lehet csak úgy abba hagyni. Én is megkávéztam és pont 09:00-kor indultunk is. 

A nap már kezdett erőlködni, így a levegő nem csípett annyira. Az első utca végére már nem is fáztunk. Nem sokkal utána egy erdőben voltunk és szívtuk magunkba a friss eukaliptuszlevegőt. A természetbe sajnos az ember néha belerondít ezt most vicces formában mi is láttuk.

Újból kiértünk a civilizációba, ahol egy olajfa ültetvényen a fák között egy ember tüzelt. Az olajfákat éves szinten frissítik. Egy egy törzsből rengetegszer hajtatnak friss ágakat. A régebbieket meg ugye lemetszik és azzal kell kezdeni valamit. Eltüzelik. Ezt igazából sokszor látjuk.

Ezután a falu után egy rózsaszínű járdaszegélyen folytatjuk, ami elvisz egy sportkomplesszumig. Onnan egy újabb falu. Közben azt figyelgetjük, hogy az ősz valóban ide is megérkezett.

A mai napon a postásokhoz képest is sok kutyaugatást kapunk, de jól van ez így, mi vagyunk a fura szerzetek.

Ma eldöntöttük, hogy már nem nagyon fogunk narancsot venni, mert egész sok fa jön útközben, amik így még csiklandozóbbak, hogy a fáról tudjuk leszedni a gyümölcsöt. Nem mondom, hogy mind teljesen érett, de akkor is más.

Egy gyors vízhólyagkezdemény tapasztás közben kinézzük a térképen az első kávézónkat, így meg van a rövidtávú cél. 2,7 km és egy is cukrot is kap a szervezetünk.

De ez elmaradt, mert megláttuk Cristoffert egy fa alatt, a fűben, egy multi előtt... - Teljesen szétszedi a lábát az új cipője. Még Coimbraban vette, mert az előző 200 km után majdnem teljesen elkopott. Szegény most sokat szenved. - Na és ő egy cég előtt a fa alatt pihent, mire egy néni behívta, hogy igyon egy kávét a multiban. Mikor minket is meglátott minket is beintett, így hármasban mentünk be. Ez olasz cégnek a kirendeltsége volt a hely és porcelán tányérokat gyártanak. A kávé elment, köszönjük az instant pihenőt. Na mindegy az érdekesség, hogy tényleg tök ismeretlenül behívtak minket egy multiba.

A pausa után együtt folytattuk. Voltunk egy kicsit gyár telepen, aztán egy kivi ültetvény mellett, majd beértünk Caminho településre. (Ma csak ezt az egy nevet tudtam megegyezni, mondjuk ezt nem volt nehéz.) Igazából ez egy kis város volt egész hosszan, aminek a végén Cristoffer megállt egy újabb szünetre. De mi most nem akartunk, így megbeszeltük, hogy ma kb ugyanaz az albergue a cél, később találkozunk. 

Mondjuk Baixoba beérve mi is megkívántuk a pihenést. Az első kocsma zárva volt, így a centrumban lévő pékségnél álltunk meg, ahol a szokásos italjaink mellé egy számunkra új portugál cuccot kóstoltunk meg. Valami paradicsomos sonkás tekercs. Semmi extra. 

Itt amúgy volt egy koreai zarándok, váltottunk vele is egy pár szót. De ő ment is, mire mi leültünk a zsákmánnyal. Mire el is fogyasztottuk beért Cristoffer is. És mire ő kezdte el enni a zsákmányát, mi indultunk tova. Megbeszéltük, hogy ma este tényleg egy szálláson leszünk és mivel mi úgyis főzünk szívesen beszállna. Okés, buen camino addig is.

Település ki. Le a dombról. Település be. Fel a dombra. Jel rajzolás. Kivik jobbra. Kivi szerzés. Éretlen. Nagy kőfalak. Unalmas ipari rész. Korainak integetés. Majd elhagyás. Águeda-ba megérkezés.

Fokozatosan értünk be a külvárosából a nyüzsgő belvárosba. Ez egy nagyobb város, így a portugál szokásoknak megfelelően domb és folyó is van benne. Ráadásul örületes karácsonyi mizéria van. Egy óriási Mikulást épp most állítanak ki, meg díszítik a várost. 

És hát a néni a hídon! Hát ő nagyon kedves volt, de csak portugálul beszélt, de azt sokat, úgyhogy ez egy mókás beszélgetés lett. 

A mai alberguenket a város másik végén találtuk meg, ahol egy Lidl is van. Kiváló a hely, egy ötcsillagos zarándok szállás. Gyors lejelentkezés, bolt, Cristoffellel ujra találkozás, főzés/tesizés. Majd közös buritó vacsora. És a végére, megjött egy észt fiú.

Ő neki is kalandos a zarándok karrierje, de ő már a végét járja. Portóból megcsinálta a Caminot, majd visszajött Portóba és most Coimbraig gyalogol (ahol mi pihentünk egy napot), majd kezd egy workaway projektek, aminek az a lényege, hogy dolgozik valakinél szállásért és kajáért cserébe, naponta kb 3-6 órát, majd szabadidő.

Beszélgettünk, még egy kicsit, aztán mindenki elvonult és most pihenés. 

Halihó.

(Lehet, hogy kicsit változtatni fogunk az íráson, de még nem tiszta...)

Nyugodt ébredés és ízletes zabkása után 9-kor léptünk ki a hostelból. Elhagyjuk újból a kényelmet, irány a kaland. Indulás előtt én még ittam a szomszédos kocsmában egy kávét, amit a bácsi már tudott is, hogy hogyan iszom. Pedig előtte csak tegnap voltunk egyszer. Csípjük a portugálokat, kedvesek és mosolygósak.

Most, hogy az út átvitt, végre mi is átkeltünk a folyón. Bevitt egyből a sétálós negyedbe, ahol már jó nagy nyüzsgés volt. Szokatlan ez az ember tömeg. De igazából itt várható volt, a Caminonk során Lisszabon és Porto után ez a harmadik legnagyobb város. Kicsit kovályogtunk még a jellel a belvárosban, ahol már Karácsony-láz volt... - Az hagy'ám, hogy még csak november közepe sincs, de különösen fura, hogy majdnem 20 fok van és verőfényes napsütés. Kicsit sincs hangulata az embernek ilyesmihez. - Majd egy híd alatt végül kiértünk a fergetegből. Viszlát Coimbra. 

Süt a nap, jó a kedv. Közösen kapcsolunk be egy podcastet és egy bicikli úton haladtunk, majd egy jobbos után egy nekünk kijelölt gyalogos szakaszon. Míg el nem értünk egy falucskába, ahol bementünk egy nagy boltba és ahonnan aranyosan kitesékeltek, hogy no-no ide mi nem jöhetünk be. Bocsibocsi, szép napot! Ezután volt egy kis cica simogatás. 

Itt egyébként egymás hegyén-hátán vannak a kis települések. A következőnél cicahaj helyett kutyaugatást kapunk, de továbbra sincs baj igazából.

Egy nagyobb emelkedő után beérünk Trouxemil-be, ahol az első kávézóban, 11. km után megiszuk a kombinációnkat: egy kóla oda, egy kávé ide. A néni nagyon kedves. Aláírjuk a zarándok falat és megyünk is tovább. 

Caminós falfestmény, helló! Másik település, üdv! Kedves ismetetlen emberek, jó napot! Virágokkal, de szép vagy! Narancsfa, köszi a narancsot. Napszemüveg, ó ne!

Főút meg, jajj ne. A szélén visz a jel, és elég széles sávunk is van, de nem szeretjük az ilyet. Szerencsére nem tart sokáig.

Utána, a következő településről végén még az aszfaltot is elhagyjuk. Olajfák, majd eukaliptusz és cédrus-szerű erdők keveréke következik. Nagyon tetszik, nagyon jó. Az uzsonánkat is itt költjük el. 

Újból aszfalt, újból település, újból kedves emberek, újból településről ki, újból olajfák. De ez egy hangulatos kis utacska volt. A telkek szélén vitt az egész. Természetes szőlő is volt. (Gondolom mennyire unjátok már ezeket, kb mindig ugyanaz. Ezért kéne a változtatás, de közben nekünk meg ez egy útinapló és ezek történtek, a képek meg mások... Dilemma.)

Végül beértünk egy nagy városba, Mealhada-ba, bevásároltunk egy nagy boltban és meg tettük a maradék 2 km-t. 

Ma már november 10. van és arról beszélgetünk, hogy még csak most ért ide kb az ősz. A növények most kezdik el a kifestősdit. Közben amúgy 20 fok felett is volt ma a hőmérséklet. Könnyen elment s vége, így értük el a Sernadelo alberguet, ahol ismerős arc fogadott. Itt van a német srác, Cristoffer. Örültünk a viszontlátásnak. 

Vacsora, mesélés és pihi. 

(Nem sikerült változtatni egyelőre, bocsi)

Halihó! 

Tényleg pihenő nap volt a mai. Semmi izgalmas, csak pihenés, ne is olvassatok inkább tovább. Ráadásul nincs is mit írni. De van egy csomó nap  van ezelőtt, ami érdekesebb.

Késői kelés után rendes reggeli. 

Aztán mosodában mosás, bakancslistáról ez is pipa.

Ebédfőzés/tesizés. 

Finom csirkepaprikás ebéd. 

Pihenés. Filmezés. 

Kis tervezés.

Blog beíndítás. 

Boltozás. 

Vacsora.

Írás/Filmezés.

Holnap folyt köv.

Halihó.

Közösen keltünk, közösen pakolásztunk, közösen reggeliztünk és közösen indultunk el Cristofferrel. Már a horkolása sem zavart. Rendes srác, megkedveltük.

Esős éjszaka volt és esős napot ígértek. És hát ha már megígérték,  hát esünk is neki, 8:50-kor.

Kifelé a városrészből aszfalton kezdtünk, a kezdeti szitálás először kisebb, majd nagyobb esővé alakult. De szépen haladtunk előre, dumálgattunk. Igazából figyelmes is volt, megkérdezte hogy zavar-e ez így, hogy velünk jön. De nem zavart, kellemes társaság volt. Mármint a német fiú, az eső egyáltalán nem kérdezett, ő pofátlanul csatlakozott hozzánk.

Egy kisebb falu, majd szürkeség.

5 km körül beértünk Cernache településre. Egy kávé oda, egy kóla amoda és egy kávé ide. Szállás foglalás mára és holnapra és már mehetünk is tovább. Kicsit csitult is az idő.

Ahogy haladtunk kifelé a városból meg láttuk előttünk a lengyel Robertet, de nem tudtuk utolérni. Az eső újra rákezdett. Mi meg szépen kihaladtunk a településről és már a földes úton is voltunk, az erdőben. Úton?! Ez most egy sártenger volt. Ki is kellett néhol kerülni, mert nem tudtunk átmenni rajta.

Az eső még rátett egy lapáttal, de csak kiértünk innen is. Újból aszfaltra értünk és ezzel együtt be is értünk Palheira-ba. Ott egy buszmegálló és alatta Robert. Szépen sorba beálltunk mi is, kis pihi. Bár már mindenki csurom víz. Robert indul is, mi azért tartunk egy banánszünetet.

Mi is indulunk. A városka után újból földes út, de már nem sok és beérünk egy elővárosi részbe. Ereszkedünk lefelé. Autópálya, híd és egy kocsma.

Kávészünet? Rendben, de csak gyorsan, mert mindenki vizes és már csak 5 km a cél. Hát ez egy jó döntés volt, mert most aztán tényleg rá kezdett. Ezt már nem dézsából öntötték, hanem az egész Skógafoss vízesést ide hozták fölénk... (Az az igazság, hogy miközben ezt írjuk, azóta már tudjuk, hogy ezzel egy időben Lisszabonban volt egy mini tornádó, de ne pusztítóra gondoljatok, viszont akkornis durva.) Közben a kocsmáros néni begyújtott a kandallóba is. Egészen romantikus a hangulat: délben már a kocsmában lévő egyének, kocsmáros néni, 3 ázott zarándok és a tűz.

5-10 perc múlva kicsit visszább vesz az eső, de ezt még mindig úgy hívjuk, hogy szakad. Ezért mi is indulunk. Újból keresztezzük az autópályát, elmegyünk a romos vízvezeték mellett. És lassan beérünk Santa Clara-ba, ami a Mondego folyó ezen a partján fekszik, de egybe van épülve Coimbra-val. Ahogy beérünk lassan el is áll az eső, de csúnya fellegek vannak azért még itt.

Dombos ez a település is. Felérkezünk az utolsó dombra és rálátunk a folyóra, meg a fél városra. Kezdünk ereszkedni. És az ég újból leszakad. De ez már annyira nem érdekel, hiszen megjöttünk. Elköszönünk német barátunktól, mert ő nem itt száll meg, sőt ő lehet nem is pihen egy napot pluszban. Tényleg jó társaság volt. Segítettük egymást ezen a nehéz szakaszon. És igazából az esőben is lehet haladni. Egy masodperc hiszti nem volt senkin. Pacsi mindenkinek. Danke und viszontlátásra, Cristoffer.

14:00-ra elfoglaltuk a szállást, gyorsan meleg tusolás és meleg zacskós leves. Az eső is elállt, és még sok időnk is van uzsgyi. Előbb a Decathlonba szereztünk be nekem is egy jobb esőkabátot, majd a Lidlben szereztünk elemózsiát. Közben ráleltünk a közösségi mosodára, amit holnap ki is használunk.  Haza felé a már ismert uton mentünk. Majd megvacsoráztunk egy tésztás helyen, ennyi járt ma.

Meg a pihenés, ami jön, azt hiszem az is.

Halihó.

Ma reggel egész korán keltünk a lengyel Robert, már elindult 7-kor. Mi is fel keltünk rá, de nem volt hangos, figyelmes volt igazából, csak nem vagyunk hozzá szokva, hogy valaki mászkál körülöttünk. Szóval reggel időben 8 körül már majdnem készen is voltunk, már csak az utolsó pakolászások voltak... és akkor nem találtuk a makit. 

Némi gondolkozás után, rájöttünk, hogy valószínű az utolsó képnél, még Ansioban nem raktuk vissza a táskába. Egyikünk sem emlékszik a mozdulatra, hogy elrakjuk, hanem figyelünk a következő ingerekre. Ott hagytuk szegényt a falfestmény mellett... Ritka bénák, szamarak vagyunk! Kb ő a legnagyobb eszmei értékünk nálunk. 

Szóval szomorúan indult a nap. Gyorsan megbeszeltük mi legyen és adtunk egy esélyt neki, hátha még ott van. Így a Laura ott maradt a szálláson a táskákkal, én meg elindultam vissza. Kb 8,5 km, nem sok igazából, de mivel menni is akartunk ma még, ezért a stoppolást választottam. Közben sétáltam, majd a nagyjából a 10. autó fel is vett, köszöntem, mondtam a város nevét- portugálul- majd indultunk is, szegény kicsit megijedt mikor utána már nem tudtam az ő nyelvén. De megnyugtattam, hogy ki vagyok, mi vagyok, miért megyek, és innentől már nem félt. 

Megérkeztünk, nagyon megköszöntem és már gyalogoltam is vissza, ahol hagytuk. Nagyon elakartam hinni, hogy ott lesz. De sajnos nem volt ott. Körbenéztem a kukában, a kocsik alatt, sehol nem volt. Majd elkezdtem kérdezősködni képpel a kezemben. Minden nyitva lévő boltba a környéken bekérdeztem. Kérdeztem a templomban. De reménytelen volt. Illetve egy néni mondta, hogy látták, de nem tudja mi lett vele. Az utcaseprő bácsi egy turista centrumba küldött, ahol a néni nagyon segítőkész volt. Körbe telefonált, de sajnos semmi. Kb a fél város tudta már, hogy keresem és ezért kontaktot is cseréltünk, hogy ha majd valaki tud valamit keresnek.

Jól esett, hogy segített a néni. De itt még nem volt vége, mert felajánlotta, hogy visszavisz a kocsijával a Laurához, csak kb háromnegyed óra múlva indulnak egy újságíró nővel, mert arra van dolguk és nekik ez csak egy kis kitérő nekik. Elfogadtam, kifelé a városból autópályás rész van, ott nem akartam elkezdeni stoppolni. Ez a néni nagyon kedves volt. És így kerültem vissza Laurához, a hátsó ülésen ülve, két idegen hölgy társaságában, kis falvakat kerülgetve. Ha nem a szomorúság lett volna az úr, akkor egész jó kis kaland ez.

 Erről a segítőkészségről még írnék pár sort. Teljesen ismeretlenül segíteni, tényleg nagylelkű. Sokal többet kéne beszélni erről, hogy igenis segítsenek egymásnak az emberek és ne furán nézzünk egymásra, ha kell. És nekem most a másik oldalon nagyon jól esett,  hogy ismeretlenül ennyire segített valaki. De én lehet, hogy kevés vagyok, hogy erről nagy szavakkal beszéljek. Az üzenet egyszerű.

A Laura közben talált egy angol könyvet és azt olvasgatta, meg szegény várt rám. Telefonon közben beszéltünk, tudta a rossz hírt.

Visszatértem, szomorúan elindultunk és búbánatunkban megettünk egy táblacsokit, az első fél kilométeren. 

Tényleg nem volt jó kedvünk. De az élet ilyen, folytatni kell. Néha el kell tudni engedni dolgokat, és személyeket. Könnyű mondani, nehéz teljesíteni. Folytatni kell az utat is, előre menni.

Az üzenet egyszerű itt is, a nagy szavakat most is hagynánk, nem ez a célunk. És akkor megpróbálunk inkabb a napról is mesélni. Lefelé indultunk el.  Az első kilométernél egy nagy ház romot vettünk szemügyre. - A hölgyeknél rákérdeztem miért van ennyi sok rom, és mondták, hogy ez egyszerű, senki nem akar már vidéken élni. Vagy beköltözik mindenki a városokba, vagy mennek külföldre dolgozni. Érdekes valahol már hallottam ilyet...

Utána lassan baktatunk lefelé, majd átmentünk a főúton, szőlő sorok, olajfák és már mentünk is fel egy domboldalon egy köves utocskán. Az idő pont jó volt, túrázásra való.

Majd kis aszfaltos szakasz jött, de már mentünk is vissza a kavicsos útra. Hogy eltereljük a gondolatainkat megszavaztuk, hogy podcastozunk. 

A természet meg körül vett minket, csak ki kellett nyitnunk a szemünk és haladni előre. Közben leértünk egy szőlős, olajfás részre és megint ki az aszfaltra, be egy faluba, Riberia de Alcalamoque-be. Mivel már délután 1 óra volt, kicsit itt most csaltunk. A térképet böngészve láttuk, hogy a következő településen ugyanerre az aszfaltos útra térünk vissza, ezért most nem követjük a jelet és kanyargunk vele, hanem folytatjuk egyenesen és kicsit rövidítünk. 

A település neve Rabacal volt. Ittunk egy kávé-kóla-kombót, majd mentünk is tovább. A faluból kiérve megint maradtunk az aszfaltos úton, mert ugyanazt láttuk a térképen mint előtte. Ugyanígy fog visszajönni a jel. Kicsi időt nyerünk, ha már délelőtt vesztettünk. Közben dombos-szőlős térségbe értünk, kicsit Badacsony szagú volt.

Ezért nekünk kimaradt Zambujal, de onnantól egy tábla segítségével rácsatlakoztunk a jelre. Összesen 1,5-2km-t nyerhettünk, tehát nem olyan hatalmasat csaltunk. 

Innen balra kellemes hangulatú út vezetett olajfák és szőlő jobbra és balra. És kezdett egyre jobb kedvünk is lenni. Úgyahogy kibeszeltük magunkból. Sokat tud segíteni, ha az embernek van egy társa. Nagy szavak és üzenet.

Haladva ezen az úton, elértünk egy campingszerű helyre. Messziről egy hippi telekre érkeztünk, de ez meg volt fűszerezve a vallással. Egészen különleges hangulatú volt az egész. Beszéltünk pár szót az ott lévőkkel, ittunk egy teát és egy kávét, majd elköszöntünk és mentünk tovább.

Beértünk egy apró faluba, de már ki is értünk. A falu tele volt jelzésekkel. Majd egy nagyon öreg híd mellett kanyarodtunk balra, ahol egy nénit követtek a kecskéi és a kutyái. 

Az ösvény egyszer csak egy hegy lábánál folytatódott, és egy kis kiszáradt patak mellett haladtunk. Átmentünk egy aprónál is apróbb falun, ahol újabb kecskéket őriztek és mentünk fel a hegy oldalába. 

Az út itt még kicsit saras volt. De elképesztően szép. Nagy cédrusfa és eukaliptuszok. És az van, hogy ez volt a nap legszebb helye, de lehet, hogy az utunk során is benne van a topokban. Majd némi patak is keveredett mellénk. És újból fel és szép és elképesztő és természet. Majd a 18. km után civilizáció. Egy nagy szakadékot még áthídaltunk és végleg beértünk oda. Hotel, parkoló, autópálya, aluljáró, házak, eltűnt a szépség.

A mai településünk Conimbriga. Az albergue lenyűgöző és relatív olcsó. A szálláson itt a horkolós német srác Krisztofer. Megkérdezzük szeretne-e velünk kajálni, mert mi úgyis főzünk. Beleegyezik, együtt bevásárolunk, holdfényes séta haza. Főzés és sztorizgatás, evés és sztorizgatás, telefonozás és naplóírás.

Elengedésen gondolkozás és elengedés... Nagy szavak és üzenetek. 

Ez volt a Maki utolsó képe, sok jó kalandot pajti, vigyázz a megtalálódra. A szellemiséget meg visszük tovább.