Makisszösszenetek

2023.aug.09.
Írta: Napi.maki 2 komment

Új-zélandi szerelem: rögbi és haka

Go All Blacks!

Halihó!
Most volt a hétvégén az All Black - Wallabies (Új-Zéland válogattotja - Ausztrália válogatottja) rögbi meccs. Így hajlunk az aktualitásra és egy kis kulturális, sport beszámoló következik. Megpróbáljuk bemutatni a magunk módján Új-Zéland legnépszerűbb sportját: a rugby-t. Mindezért cserébe kis időzavar következik és összevissza fogunk ugrani az időben. 
20230805_135149.jpg
Rövid szabályismertetés 
A rögbi egy angolszász labdajáték, melynek ma már elég sok alfaja létezik, de mi az uniós rögbivel ismerkedtünk meg, ami ha minden igaz amúgy is a legismertebb.
Kétszer 15 fő játszik, kétszer 40 percen át. A pálya 100x50 méteres, plusz a célterület, ahova a tojáslabdát kell eljuttatni. Tehát kicsit nagyobb mint, egy foci pálya. A labdát csak hátrafelé lehet passzolni, előre csak vinni vagy rúgni szabad. A labda vonala a mindenkori lesvonal, a lesen lévő játékos nem avatkozhat a játékba (súlyos szabálytalanság). Szerelni csak a labdás játékost lehet, tehát csak labdát birtokló játékost szabad megtámadni (megfogni, ütközni, földre vinni). Rúgni, ütni, gáncsolni szigorúan tilos. A földre vitt játékosnak el kell engednie a labdát.

A támadás megállítása szabályosan az ún. mélyfogással történhet, ez azt jelenti, hogy az álló helyzetben levő labdavivőt egyidejűleg egy vagy több ellenfél megfogja, és földre viszi. A fogás kizárólag a mellvonal alatt történhet, úgy, hogy a védekező játékos mindkét kezével átkarolja, és egyensúlyából kibillentve testi erejével földre viszi. 

A cél pedig az, hogy minél több pontot szerezz. Ha a csapat az ellenfél alapvonala mögött (a célterületen) leteszi a földre a labdát, azért 5 pontot kap. Ezután 2 pontért megkísérelheti az állított jutalomrúgást, azaz a H alakú kapu felső részébe juttatni a labdát. Így tehát egyszerre 7 pontot lehet szerezni. Egyedülálló az a szabály, miszerint ha egy játékos valószínűleg gólt szerzett volna, de abban egy ellenfél szabálytalan játéka akadályozta meg, büntető rúgást kell ítélni, amiért 3 pont jár. Ezek a leggyakoribb pontszerzési lehetőségek. 

Ezenfelül van még a tolongás, ami a játék egyik leglátványosabb eleme. Ilyenkor összekapaszkodnak 8-8-an és szószerint megpróbálják eltolni egymást egymást a labda fölött. Képzeljétek el, mikor ezek a monstrumok összekapaszkodnak és megfeszülnek, hogy eltolják egymást. Mi erő lehet bennük.

Hasonló amúgy az amerikaifocihoz, ami pont ebből a sportból vált ki, gondolom azt többen is ismeritek. Csak, hogy itt például nincs semmiféle protektor. Az ember ha nézi a játékot, olyan brutális ütközéseket lát, hogy abba belesérül. Igazi gladiátorok harcának lehetünk szemtanúi egy-egy meccsen. Nagyon kemények a srácok, olyan ütközésekből kelnek fel, amiből mi egyszerű halandók egy hónapig se tudnánk. És ami talán a legjobban tetszik, hogy ez egy őszinte sportág. Nincs színészkedés, ha valaki mégis megpróbálja, azt megbüntetik. Tiszteld a sportágat, a sporttársaidat! Plusz, nincs pofázás, ha a bíró valamit lefújt, az úgy van. Nincs hiszti, fogadd el, pont. Tényleg tisztelik egymást. Ha földre visznek és baj van, felsegítenek, ha jól vagy mehet tovább a játék. Ritka szimpatikus ezáltal a közeg is.  

20230805_163712.jpg

 

Nemzeti sport

Új-Zélandon sem véletlenül ez a legnépszerűbb sportág, tényleg nagyon izgalmasok a meccsek, nem unatkozik az ember. A rögbisek itt a legnagyobb sztárok, a gyerekek bálványozzák a játékosokat és mindenhol velük hirdetnek, főleg azokban a városokban, ahol egy nagyobb csapatért lehet rajongani.

A térségnek van is egy bajnoksága, ahol ha jól rémlik Új-Zéland 7-8 legjobb csapata, Ausztrália 7-8 legjobb csapata, egy válogatott fidzsi-i csapat, illetve a Csendes-óceán egyéb szigeteiről válogatott csapat lép pályára egymás ellen.

Ezenfelül pedig a legnagyobb meccsek a válogatott meccsek. Új-Zéland nemzeti csapata pedig az All Blacks. A jelképük egy fekete páfránylevél, ezáltal pedig a színük a fekete (black). Innen a név. Na ezek a srácok meg a top top kategória, velük mindent el lehet adni az országban. Ha őszinték vagyunk nem kis srácok, brutális óriások. 

A többi sportágnak itt esélye sincs népszerűségben, elég sokszor látunk a kisebb pályákon rögbi edzéseket. Sőt csak úgy a szabadban is látjuk, hogy  játszák. Sokszor azon kaptuk magunkat, hogy mennyire jó ezt látni. Valószínű ennek a népszerűségnek köszönhetően lettek ők a világon az egyik legjobbak, mert hogy a csapat benne van a legjobb 3 nemzetközi csapatban. És ez okoz ugye egy spirált, látja a felnővekvő tömeg, hogy ez siker sportág és jön az újabb nemzedék.

ablogo.png

 

Haka

A haka egy maori eredetű tradicionális tánc, aminek több fajtája is létezik. A maoriak pedig itt csendes-óceániai térség őslakos népei. Egy-egy táncnak több értelmezése is lehetséges. Az egyik, hogy ezzel indultak el vadászni, harcolni, ezzel bátorítva a sajátjaikat, az ellent meg megfélemlítve. A másik, hogy a tiszteletük fejezzék ki valaki, vagy valami iránt. Ezért gyakoriak az ünnepségeken is, búcsúztatások alkalmával, találkozásokkor, vagy egyéb fontos eseményeken. Nagyon nemes hagyomány és szerencsés aki láthat egy ilyet, hiszen ezáltal is egyértelművé válik, hogy valami különlegesben van része. 

Ma már nem igen harcolnak a maorik, viszont sportolnak. Ezért az óceániai népek bevitték ezt a szokást elég sok sportba is. Főleg a meccsek elején találkozhatunk a haka-val ezzel megfélemlítve az ellenfelet. Fontos, hogy nem csak Új-Zélandon van ez, hanem a kisebb szigeteken, mint Tonga, Szamoa, stb maori eredtű országokban is. Na a rögbi az pont ilyen, az All Blacks összes meccse ezzel kezdődik, hogy az ellenfél játékosai általában felállnak egy sorba és végig nézik, ahogy megfélemlítik őket. Hátborzongatóan jó.

 20230805_143616.jpg

 

Élmény beszámoló  

Mióta itt vagyunk Új-Zélandon már alig várjuk, hogy elmehessünk egy nagy rögbi meccsre. Tényleg mindenhol ezt látod, ha sportról van szó. Nagyon ritkán látni más sportágat űző gyerekeket. A reklámokban meg csak a rögbisekkel hirdetnek. Szóval akarva akaratlanul is találkozunk a játékkal. Mi meg akartuk is ezt, így kerestük a lehetőséget, hogy mikor tudunk már végre eljutni egy rendes meccsre. Aztán, mikor egyre jobban foglalkoztatott a kérdés, akkor már egyértelmű volt, hogy egy nemzeti meccsre is el kell jutnunk, hiszen azoknak van a legnagyobb hangulata.

Eddig 3 meccsen volt szerencsénk részt venni. Majd egyszer eljutunk odáig a blogban is, hogy közben már Dunedin-be költöztünk, így a helyi csapat két meccsét láttuk. Illetve, most augusztus elején azon kevés szerencsések közé tartoztunk, akik a helyszínen látták az All Blacks meccsét.

Az első meccsre még csak látógatóba érkeztünk Dunedin-be, május 5.-én.  Kifejezetten a meccs miatt utaztunk el, de nyilván, ha már új helyre megy az ember, akkor körbe is néz. Az egész napos kirándulást az a fajta bizsergés vitte el, amiben azt érzed, hogy most történni fog valami fenomenális. Milyen lesz a meccs? Láttunk haka-t? Lesz őrjöngés? Ja és hogy érteni fogjuk-e a szabályokat? Mert csak annyit tudtunk, amit olvastunk a neten. Illetve a Laura már volt meccsen otthon is, de akkor még nem ragadta magával. Szóval kíváncsian és tudatlanul vártuk az első nagy meccset.

20230505_203033.jpg

A stadion szerencsére fedetté volt alakítva, így semmi baj nem lehet. Meccs hangulat van, özönlik a nép a stadionba. Van sör, van rágcsa, van kaja. A WC-ben vicces plakátok vannak. Kaptunk ingyen pólót is, a hangulatra nem lehet panasz. Habár ahogy nézzük, csak fél ház van, de ez is kb 15ezer embert jelent. Úgyhogy hajrá, kezdjük már!

20230505_182916.jpg

20230505_184623.jpg

20230505_183614.jpg

20230505_183611.jpg

Aznap helyi Highlanders játszott, a bajnokesélyes hamiltoni Chiefs-szel. Már napközben megtudtuk, hogy Otago régióban sok a skót leszármazott, így sok a skót hagyomány. A meccset megelőzően skótdudások vonultak be, jelezve, hogy mindjárt kezdődik a meccs. Aztán füst közepette megérkeztek a játékosok is. Elég sok néző volt, főleg a helyi B közép telt meg, akik a helyi egyetem diákjaiból verbuválódtak. 

A körítés után pedig elkezdődött a meccs. Sajnos haka-t most nem láttunk. Mint meg tudtuk, az ilyenkor nem szokás, hogy két új-zélandi csapat játszik egymás ellen. A szabályok elég homályosak voltak, de nagyon jó volt a hangulat, egyből magával ragadott. És a játék közben kezdtük meg megérteni, hogy mi történik. Már azt is tudtuk mi az a tolódás, bár érteni mg nem értettük. Voltak izgalmak is. Sok gólt látthattunk. Plusz az egyetemista srácok, hittek a két perc hírnévben, hiszen a Sky tévé adja a meccset a nagy világnak. Nem egyszerre, de nagyjából 5-6 srác befutott a pályára és éltették magukat.

Tolódásos videó itt.

20230505_203235.jpg

 

Talán ez volt a hazaiak legnagyobb öröme, mert a meccs elég sima vereség lett az ő szempontjukból. A bajnok esélyes csapat 28-52 arányban győzött. (Azóta már vége a bajnokságnak, bejutottak valóban a döntőben ,de ott kikaptak és így másodikak lettek.) Van egy irányítójuk, aki ki tűnt a mezőnyből, hogy azt mi újoncok is láthattuk. Tényleg nagyon jól játszott és ő rúgta az összes rúgó pontot. A meccs végén a hazai srácok őt várták a legjobban, hogy végre jöjjön közéjük. Azóta meg tudtuk, hogy ő jelenleg a sportág egyik legnagyobb sztárja Damian Mckenzie. 

 20230505_201845.jpg

A második meccsünk az alapszakasz utolsó előtti meccse volt az ausztrál Reds ellen, május 26-án. Már kicsit magabiztosabban érkeztünk és a legfőbb kérdés az volt bennünk, hogy lesz-e haka, most, hogy külföldi csapattal játszanak. A meccs előtti körítés ugyanolyan. A sör jó, a sültkrumpli és a corndog finom, skót dudaszó van, viszont sajnos haka megint nincs. 

20230526_201041.jpg

Viszont az feltűnt, hogy elég sok ember kezében van egy maszk, ami a legnagyobb helyi sztár arcáról lett mintázva. Ő Aaron Smith, az egyik leghíresebb játékosa a válogatottnak is. Megkérdeztük a mellettünk ülőket, miért van ez, mire mondták, hogy ez az utolsó hazai meccse, eligazol. Hatalmas őrjöngés volt minden egyes mozdulatánál, látszott, hogy legenda státuszban van. Kiderült, hogy 2011 óta játszott itt, az több, mint 10 év.  

A meccs is nagyon izgalmas volt, a rájátszásba kerülés volt a tét. Sajnos végig a Reds vezetett, de mint a filmekben, happyend lett a vége. Az utolsó percben ugyanis megfordították a meccset a hazaiak és nyertek, így életben tartva a rájátszást maguk számára. 

20230526_190415.jpg 

Természetesen ott maradtunk a meccs után is, megfigyelni mi történik, nekünk ezek nem mindennapi dolgok. És hát ezt nagyon jól tettük, ugyanis a búcsúzó legenda tiszteletére a játékosok még a pályán előadtak egy haka-t. Az van, hogy ez valóban egy energikus és egyedi tánc. Olyannyira, hogy még az ellenfél is ott maradt, hogy végig nézze. Ez nekik sem mindennapos, hát még nekünk! Tényleg lenyűgöző volt. Nagyon szerencsések voltunk, hogy láthattuk ezt. Meg van tehát életünk első haka-ja, ami ráadásul egy tiszteletet kifejező haka volt. Úgyhogy innentől csak jók lehetnek a kérdőjeles napok.

Amiről videót is készítettünk természetesen. 

20230526_210656.jpg

 

All Blacks vs Wallabies 05/08/2023, Dunedin

És akkor jöjjön a szenzáció, A topmeccs. Az egyik mozgatórugó, hogy mi ideköltöztünk Dunedin-be, az az volt, hogy ebben a városban rendezték augusztus 5-én az ausztrálok elleni válogatott meccset. All Blacks vs Wallabies. Ráadásul az All Blacks csapata abban a hotelben szállt meg, amiben mi dolgoztunk. Természetesen ezt mi már tudtuk, hogy így lesz, mire el kezdtünk dolgozni ott. Ez hülyén hangzik, de tényleg ez is befolyásolta a döntésünket, hogy hol fogunk dolgozni, mert mi mindenképp látni akartunk egy ilyen meccset. És az van, hogy nem bántuk meg. Egy örökélménnyel lettünk gazdagabbak. 

Eddigre már nagyjából tisztában voltunk a szabályokkal is. Tudtuk kik a legnagyobb sztárok és hogy ez tényleg egy nagy meccs. Hiába barátságos, akkora nagy a presztízse, mint otthon egy magyar-román vagy angol-német foci meccsnek. Szóval igazi harcot láthattunk. Akikkel beszéltünk és nem volt jegyük, irigykedtek ránk, hogy nekünk van. Pedig nem volt bonyolult jegyet venni, csak rögtön az első nap rá kellett repülni és kész. Egész héten ezt vártuk mi is, tényleg urrá lett rajtunk egy kis izgalom. Rögbi-lázban égtünk, ami azt illeti. Sőt még az előző helyről a német és két amerikai haverunk is eljött, mert ők is kíváncsiak voltak. Pedig egyikőjük sem szereti a sportokat, de rábeszéltük őket, hogy ez egyszeri alkalom.  

Ahogy mentünk a meccsre, már láttuk a városon is, hogy meccs láz van. Sőt már előtte napokkal a boltokban, zászlók, plakátok, meccsnapi akciók voltak. A stadionnál, meg tényleg nagy tömeg volt. Telt ház lesz, az tuti. 

Aztán beértünk, nagy a ricsaj, dübörög a zene, a játékosok bemelegítenek. És kezdődik a show. Most nem a skót duda szól, ez nem városi meccs, ez válogatott meccs. Ezért maori törzsi tánccal és énekkel kezdődik az egész, ami a közönségnek szól, még nincsenek itt a játékosok. De ahogy ők megjönnek, a tömeg megőrül. Üdvrivalgás. Jönnek a himnuszok. Először az ausztrál, énekli is az egy-egy, maroknyi sárga ruhás, aki kitűnik a fekete ruhások közül. Aztán jön az új-zélandi himnusz. Az az igazság, hogy ez egy szép himnusz, először maori szöveg, majd angol. Ezzel is szimbolizálva az ország vegyes lakóit, nagyon szép melankóliával. Az külön hátborzongató, hogy több, mint 25ezer ember énekli. Az ilyenek mindig bizsergetik az embert, még ha nem is a saját himnusza. De érzi, hogy mások ilyenkor az energiák. Egyszerre dobban több ezer ember szíve. Mint a meccs közben kiderült, 28ezren voltunk amúgy.

20230805_141734.jpg

Ezután az ausztrál játékosok nekünk háttal szépen felálltak egy sorba, jön a haka. Végre! A hazai csapat is felállt háromszög alakban, velünk szemben. És valóban jött a rituális tánc. Ez nem egy csapat, hanem ez egy nagyon elszánt sereg. A helyi legenda, Aaron vezette, megint lenyűgözött minket, libabőrős élmény volt, az tuti. Bah, még most is belereng az ember. Biztos beszartak az ausztrálok. Kezdődhet a meccs.

 Videó és libabőr a haka-ról.

20230805_143616.jpg

Az gyorsan kiderült, hogy az ausztrálok nem szartak be. Biztos sokszor látták már, mert nagyon gyorsan megszerezték a vezetést. És az első félidőben végig ők domináltak, felénk támadtak az új-zélandiak, de nem sok pontot láthattunk közelről. Egyetlen Damian szabadrúgásgólt láttunk ekkor még csak. Amit mi nagyon is sajnáltunk. Ne már fiúk, miért csináljátok ezt velünk, nektek szurkolunk. Ennek köszönhetően a szurkolók sem voltak az igaziak, elég sokszor volt néma csend. Sajnos a játék határozta meg a kedvüket. Most akkor mi van Új-Zéland? Hol az a lelkesedés, amire vártunk, ami a himnusz alatt meg volt? Ne már... Előnnyel mehetett hát a szünetre az ausztrál csapat. 

Szerencsére a második félidőre felébredtek fekete mezes fiúk, és a hangulat is emelkedett. Rendesen voltak már őrjöngések is. Főleg mikor becserélték az Aaront, mégiscsak a mi kutyánk kölyke. Aztán a szurkolók még magukat is szórakoztatták, elindult a hullám és végig is söpört párszor a stadionon. (Már volt szerencsénk egy héttel ezelőtt a női foci vébén is megélni.) Közben a pályán is zajlott a meccs és a jó hangulat meghozta a gyümölcsét, megfordították az állást és nyert az All Blacks 23-20-ra. Nagy öröm a vége, megint happyend. Úgy látszik, mi ezért járunk ide. 

20230805_145428.jpg

20230805_154829.jpg

20230805_163556.jpg

Elképesztő élmény volt, és ez az amiért jöttünk. Ezeket gyűjtögetni és elraktározni. A világot látni és megismerni, amiben benne van, hogy elmegy az ember a legnépszerűbb eseményekre az adott helyen. Nagyon nem bánjuk, hogy ezért még áldozatokat is hoztunk közben, mert megérte. Tényleg ha tudtok menjetek el egyszer egy All Blacks meccsre. Most lesz pont Franciaországban szeptemberben a vébé, a nyitómeccsen ők játszanak. Még akkor is menjetek, ha hülyék vagytok minden sporthoz. Ez kicsit több, ez másról szól, sose fogjátok elfelejteni.

Mi meg egy életre szurkolók lettünk. Hajrá All Blacks!  

20230805_163712.jpg

Mint látjátok a Maki is élvezte. Sőt ő lett a legnagyobb szurkoló, alig bírtuk haza vinni minden meccs után. 

Új-Zéland: Peel Forest, a nagy fák és a legyező farkú madarak otthona.

Halihó! 

Rövid sztori, rövid beszámoló. 

20230203_160033.jpg
A Peel Forest egy nagy őserdő maradványa, amit sajnos a fakitermelés eléggé meg gyepált. Rengeteg sokat megélt fa található itt.  A három fő fafaj a kahikatea (fehér fenyő), a tōtara és a matai (fekete fenyő). A flórán kívül a fauna is különleges, hiszen rengeteg madárnak ad otthont. 
Miután megvettük az autónkat, Christchurcből haza felé tartva pont ideális délutáni programnak tűnt, hogy megálljunk itt. Egy Big Tree Walk / Nagy fa gyalog túrát néztünk ki magunknak, ami nem hosszabb mint 2 km, de körbe vezet a legidősebbnek tartott fák körül. Becslések szerint nagyjából 1000 évesek ezek a fák. Elképesztőek. Különlegesek és szépek. Tényleg magával ragadóak. A legnagyobb átmérője, több mint 3m, ez egy tōtara (bocsi nem tudom a magyar nevét). El tudjátok képzelni mennyi mindent láthattak ezek a fák? Mit tudnának mesélni? Mennyire bölcsek lehetnek? És mennyire szomorúak, hogy így leírtották a testvéreiket?
Minket meg fogtak, egyszerűen lenyűgöztek. Úgyhogy meséljenek most a képek. Bár valószínű nem fogják visszaadni, ami a valóság, de hátha. 

20230203_154258.jpg

20230203_154540.jpg

20230203_154554.jpg

20230203_154810.jpg

20230203_161141.jpg

20230203_154835.jpg

20230203_155124.jpg

20230203_155505.jpg

20230203_155228.jpg

20230203_155825.jpg

20230203_160033.jpg

Meg hát az új haverjaink. Szokásunk, hogy az erdőben ha hallunk egy madarat énekleni, mi visszafüttyögünk nekik. És így ismerkedtünk meg a kis faintail (legyezőfarok) madarakkal. Nem nagy madár, kb veréb méretű. Sárgás hasa, foltos feje és nagy fekete fehér legyező alakú faroktolla van. Ritka kíváncsiak természetűek. Hozzánk annyira közel repültek, hogy simán dusizhattunk volna. Természetesen mi nem akartuk bántani, de azért ennyi bizalom mégsem volt benne, mert mikor leakartam közelről fényképezni, akkor el-elrepült. De aztán csak vissza-visszajött. Egyszer majdnem nekem szállt, amit sikerült is megörökítenem. 
Azóta több társával is találkoztunk már, mivel majdnem minden erdőben ők az elsők, akik köszöntenek. Nagyon kedves kis madarak. Szuper jó fejek.

20230203_155339.jpg

20230203_155341.jpg

Szép kis nap volt. Kiránduljatok sokat, járjatok erdőbe, csodáljátok a fákat, ismerkedjetek a madarakkal és szívjatok friss levegőt.
20230203_200742.jpg
A maki is jól van, sőt élete első All Blacks rögbi meccsén. Haka!

Új-Zéland: Christchurch

Egy nagy város kis kalandjai

Halihó!

20230128_184214.jpg


Christchurch a déli-sziget legnagyobb városa, és egész Új-Zélandon is benne van a top háromban. Néhány forrás szerint, Auckland után ez a második legnagyobb város, míg mások szerint már Wellington nagyobb, így már csak a harmadik. Több, mint 350 ezren lakják. Szóval azért nem egy gigamegapolisz.

chch.png

https://www.google.com/maps/place/Christchurch/@-43.5301431,172.5966811,34469m/data=!3m1!1e3!4m6!3m5!1s0x6d322f4863c5ed01:0x500ef8684799945!8m2!3d-43.5320214!4d172.6305589!16zL20vMDJ5YzVi?entry=ttu

Már a maorik is használták kisebb kikötőként. Aztán később az 1800-as években megjelentek a nyugati emberek is természetesen. Ők is felismerték az adottságait és egy nagy hajózási csomópont alakítottak ki belőle. Ha minden igaz, akkor egész Új-Zélandon ez volt a legelső város. Mármint, amiről nem azt mondták, hogy tanya, falu, településecske, hanem konkrétan városként kezelték. Ennek köszönhetően elég mozgalmas élet alakult itt ki és gyorsan fejlődött. 

Sajnos az elmúlt 10-20 évben inkább a tragédiák miatt került be a hírekbe a város. 2010-ben és 2012-ben egy-egy nagy földrengés miatt, amik elég nagy rombolást hagytak maguk után. Ennél is szomorúbb volt a 2019-es terrorcselekmény. Érthető módon ezeket egy város nehezen heveri ki. Nekünk az első vendéglátóink azt mondták, hogy ráadásul elég negatív hangulatú a város és igazából mi is ezt tapasztaltuk. Tényleg kicsit kedvtelennek és boldogtalannak tűntek az emberek. Lehet, hogy ezek az események egy életre, generációra nyomot hagynak? Vagy csak mindenki kergeti a saját hétköznapjait? Nehéz a gazdasági helyzet? Vagy csak ilyen boldogtalan általában a nagyvárosi élet? Vagy mindezek a keveréke együtt? 
Ha őszinték vagyunk szerintünk nem egy különleges város. Legnagyobb látványosságai közé tartozik a botanikus kertje, pár múzeum, egy móló, egy kajás piac és hogy villamossal körbe lehet utazni a belvárost. Aki többet szeretne meg tudni, annak hajrá internet.  
Nekünk egy olyan "egyszer elég megnézni város". Ennek ellenére mi háromszor is voltunk februárban. Sajnos sok képünk nincs, nem éreztük, hogy mikre is érdemes figyelni. Ugyanis ezek a "látványosságok", nagyjából a mindennapi élet részei. 
Először a családdal utaztunk el, volt valami vásárlós dolguk. Mi meg saját autó híján minden ilyenre ugrottunk, hogy végre kimozdulhatunk. A város közepén ki is raktak minket, hogy mindenki mehessen a dolgára. Ők vásárolgatni, mi csavarogni. 
A belvárosban elég nagy élet volt, mivel szombat is volt meg valami mini fesztivál zajlott pont.

20230128_173536.jpg

20230128_143612.jpg

Innen átmentünk a botanikus kertbe. Ami igazából egy nagy park a város közepén. Talán ez az egy összefüggő zöld rész van, ami nagyobb, mint egy rögbipálya. Elég üdefolt a város közepén, ráadásul egész jól karbantartott. Az emberek tényleg ki is használják, egész sokan voltak a fák között, a fűben, a padokon. 

Nekünk innen volt az első videós interjúnk a Hermitage-al, az 5 csillagos szállodával, ami a Mount Cook lábábál található. A sztori vicces része az, hogy a mobil netünk gyengécske volt, ezért bekéredzkedtünk egy backpacker-be (hátizsákos szállás) és onnan az ő wifijüket használva zajlott az interjú. Hát sajnos nem jött össze. De sebaj, már nincs miért búsulni.

20230128_160702.jpg

20230128_162208.jpg

A parkból elindultunk, hogy lemenjünk az óceán partra, mert közben kiderült, hogy ott a család is. Míg azon tanakodtunk, hogy mivel menjünk, elment párszor előttünk egy egész szép villamos. Na hát ez egy turista program, hogy ezen a villamoson utazol. Ugyanis itt ez nem gyakori közlekedési eszköz. Meg kell hagyni villamosnak szép, programnak viszont nem túl izgi.
Cserébe, buszoztunk egyet, hogy kijussunk a belvárosból a partra. Csak érdekességképen: a buszjegy olcsóbb, mint otthon és bármeddig utazhatsz egy jeggyel egy vonalon. Sőt, még egy buszra/vonalra is érvényes még a jegyed 2 órán át. Még nagyon érdekes volt, hogy a busz bicikliket is szállít, amit az kívülről lehet feltenni a buszra és ott lógnak a sofőr előtt.
Útközben fedeztük fel, hogy a város tele van utca rajzokkal, graffitikkal. De nem egyszerű összebarmolt módon, hanem elég igényes falfestményekkel. Azóta felfedeztük, hogy az országban ez elég népszerű, hogy a nagyobb városokban ilyen művészek teszik színesebbé a falakat, buszmegállókat, mindent is. Igazából nem csak festmények vannak, hanem egyéb művészeti alkotások is megtalálhatóak mindenhol. Nekünk ezek nagyon tetszenek, általában tényleg jól néznek ki. Ezeket a következő két látogatásunkkal is fel-fel fedeztük, ugyanis a városban mindenhol megtalálhatóak. 

20230209_131109.jpg

20230128_175605.jpg

20230128_160201.jpg

A partra leérve összefutottunk a családdal. De még volt egy kis időnk, ezért gyorsan felmentünk a közeli New Brighton Mólóra. A különlegessége abban rejlik, hogy elég hosszan benyúlik az óceánba és egyedül van a városban. Ami nem von le az értékéből, hiszen az óceán fölé nő. Nekünk ez meg ugye nem hétköznapi. Ki is mentünk a végére, ami tele volt pecásokkal. Sőt a legtöbben rákásztak. egy hálóba húst tettek és azt eresztették le. Abba belemászott a sok rák, majd gyorsan kihúzták őket és már a vödörben is voltak. Ja és főleg maori arcok pecáztak, ők ugye a helyi őslakósok. 
Haza felé még annyi izgi történt, hogy vadon ugráltak előttünk a wallaby-k. Ezek azok a mini kenguruk, akikkel már volt szerencsénk találkozni Ausztráliában is a Lone Pine Koala Sanctury-ban. 

20230128_183652.jpg

20230128_184214.jpg

20230128_185512.jpg

20230128_184336.jpg

Második alkalommal autót venni mentünk ChCh-be. Elég fontos itt ebben az országban, hogy legyen autód, mert nem igen lehet nélküle mozgolódni. Nekünk meg kifejezetten célunk, hogy lássuk az országot.  Ráadásul elég nagy lelkihullámvasútazásban is voltunk. Itt volt az ideje tehát, hogy kicsit a saját kezünkbe vegyük a sorsunk. Hajrá! Röviden: egy kis segítséggel eljutottunk a városba, mert úgy gondoltuk, hogy a déli szigeten ha már ez a legnagyobb település, akkor itt a legnagyobb az esélyünk is. És hát bejött. Lett egy csudaklassz autónk. Azóta is ezt gyűrjűk, szóval jó vétel volt. A városból ekkor nem fedeztünk fel semmit, csak jobboldali vezetés örömeit egy nagyobb városban, meg újabb graffitikat. 
Harmadik alkalommal pedig azért mentünk, hogy találkozhassunk egy magyar párral. Amit már régóta terveztünk, de eddig sajnos nem jött össze. Most viszont már van autónk, mozgékonyak vagyunk. Ők az a pár, akiktől sokat tudtunk kérdezni a jelentkezés menetéről, meg magáról a work and holiday vízumról. Plusz eleinte itt is tőlük kérdezgettük, mit kell csinálnunk, hogyan kell bejelentkeznünk stb. Ők meg ismeretlenül segítettek nekünk, mert hogy még személyesen sose találkoztunk. A Laura egy volt osztálytársának az ismerősei. Lényeg a lényeg, sokat köszönhettünk nekik és itt volt az ideje, hogy személyesen is találkozzunk. 
A randit a Riverside Market-hez beszéltük meg, ami egy nagy kajás piac. Ez egy épület, ami tele van egy csomó féle kajás standdal. Van itt mindenféle étel és ital, mi szemszájnak ingere. Tényleg jó hely, kicsit hasonlít a Brisbane-ben található Eatmarket-re

20230128_175329.jpg

20230128_174740.jpg

Jól éreztük magunkat, elmeséltük kivel mi volt, mi van, mi lesz. Gyorsan elment a délután, nem is láttunk semmi mást a városból. Tényleg jól éreztük magunkat, viszont azóta sajnos nem találkoztunk, mi délen maradtunk ők visszamentek északra. De innen is köszönünk szépen mindent! 
Azt hiszem, ezzel mi ki is merítettük a város számunkra érdekes lehetőségeit. Egynek elment, ha itt jártok menjetek és fedezzétek fel. 
A ki makink meg üdvözletét küldi. Rögbi meccsre megy holnapután! Go All Blacks! 

Kezdeti (családi) kirándulgatások Új-Zélandon.

Halihó! 

Csak, hogy teljes legyen a képzavar: még mindig arról van szó, amíg Fairlie-ben éltünk. Csak most az onnan való egy-egy csillagtúrákról mesélünk. Főleg a környékről, amit szépen lassan megismertünk. 

20230219_140002.jpg

Eleinte, mikor még nem volt kocsink a családdal mentünk. Sőt, ha mentek valahova és kérdezték, hogy akarunk-e menni velük, rögtön rávágtuk, hogy persze, hiszen ezért jöttünk, hogy lássunk. Ezeket írom most meg, aztán majd külön-külön posztokban a jobb és nagyobb kiruccanásainkat. 

Pingvin-les 
A családi kirándulások közül is az első volt legjobb, legalábbis nekünk az maradt a legemlékezetesebb. Ekkor mentünk először Timaru-ba, és ekkor kezdtünk el ismerkedni a rendszer bonyodalmaival, amit hagyjunk is, mert most nem ezért vagyunk itt.
Timaru városa egy elég nagy városnak számít itt a déli szigeten, de azért nem egy metropolisz. Ha minden igaz, kb 25ezren lakják, kisebb mint Mosonmagyaróvár. Sok izgalmas nincs is a városban, de nekünk minden új volt. Egy új szülöttnek is minden vicc új. Voltunk egy bolhapiac szerű üzletben, ahova a család két hetente jár, hátha találnak valami kincset.
20230127_151735.jpg
Utána megnéztük a rózsakertet, ami közel volt a parthoz, majd természetesen lementünk oda is. És végre tényleg találkoztunk a Csendes-óceánnal. (És most derül ki, hogy béna voltam a ausztrálos posztoknál. Mert ott nem az óceán van, hanem a Tasman-tenger.) Nagyon jó érzés volt. És a mai napig nagyon megmosolyogjuk. 

20230124_193937.jpg

20230124_194805.jpg

20230124_195026.jpg

20230124_195805.jpg

 
És akkor jött a ráadás, itt a parton szabadon élnek a kis kék pingvinek. Ugyanis itt vannak a fészkeik és költési időszak van. Kérdezték is a szállásadóink, hogy akarjuk-e őket látni? Hát erre is persze, hogy igent mondtuk, nekünk ez nem mindennapos. De azért ez nem megy ilyen könnyen. Egyrészt az idő beborult és esegetett. Másrészt a pingvin szülők nap keltétől kint vannak a nyílt vízen és halásznak, csak napnyugtakor jönnek haza a fiókáikhoz. Ebből is látszik, hogy ők egyszerűen élnek, nem cifrázzák túl, ha én éhen halok, akkor nem tudok segíteni a kölykömnek. Szóval előbb én eszek, aztán foglalkozom veled és persze hozok neked is kaját. Így nekünk is várni kellett kicsit, hiszen nyár van és relatíve későn megy le a nap, kb fél 10 körül.
Míg várakoztunk egyre nagyobb tömeg lett körülöttünk, egész sokan voltak kíváncsiak rájuk. Sőt még kukásmellénybe öltözött pingvin felügyelők is jöttek, akik a hülye emberek ellen védték a pingvineket. "Ne vakuzz, ne szemetelj, ne engedd a kutyád", stb felkiáltással. Szóval nagyon vigyáztak ezekre a kis madarakra, szimpatikus volt ez az egész. 
20230124_204905.jpg
20230124_205853.jpg
Egyszer csak egy ilyen néni észrevette, hogy pont ahol mi állunk, alattunk a kövek között, ott egy fióka, szóval jó helyen vagyunk ide tuti haza fog jönni egy pár. Szegény kis bébi pingvin nem nagyon mert előbújni, hiszen annyian fölé gyűltünk. A tényleges a naplemente után pici kis szörföző madarakra lettünk figyelmesek. Szépen lassan totyogtak kifelé a párok. Valóban, mint a mesékben, kis jobbra-balra dölöngélő totyogás volt ez. Ritka cukik voltak. Nagyon nagy élménnyel gazdagodtunk általuk. Ritka szerencsésnek érezzük magunkat azóta is, hogy a szabadban láthattuk ezeket a kis vízimadarakat. És habár messze voltak és egészen sötét is volt, azért van egy egészen jó képünk is:
20230124_220150.jpg
KAJAKalandok
Volt még a családdal két másik vizes kalandunk is. A covid előtt volt egy hajókázos bizniszük, ami habár megszűnt, azért maradt egy-két cuccuk. Mint például kajakok és mentőmellények. Meg hát a csodatiszta kék tavak sem voltak messze, ezért adta magát, hogy ezt ki kell próbálnunk. Igazából ez a program volt az egyik, amit a legjobban vártunk. Sőt mikor ezt a workawayes projektet választottuk, ez is kicsit befolyásolt. 
 
Az első alkalommal a Mount Cook lábánál található Pukaki-tóhoz mentünk, de a mikro klíma megszívatott, ugyanis otthon verőfényes napsütéses, tiszta idő volt. Viszont mentünk 100 km-t és egy elég szeles és borús idő fogadott minket. Elég hűvös idő volt, de azért csak belementünk, hiszen szintén nem mindennap fürödtet az ember ilyen szép környezetben.

20230204_182157.jpg

20230204_185554.jpg

20230204_185405.jpg

A család közben azt találta ki, hogy ma nem főzünk, hanem elmegyünk a hegyek lábánál található öt csillagos szálloda éttermébe, ahol minden este büfé (svédasztalos) vacsora van. Ez a hotel volt a Hermitage, ahova mi jelentkeztünk, de sajnos elutasítottak minket. Sebaj, most legalább meg tudjuk milyen a hely.
De ennél is jobb, hogy végre közelebbről is megcsodálhatjuk a Déli-Alpokot és a z ország legnagyobb hegyét a Mount Cook-ot. Szóval egyáltalán nem bántuk mi ezt. Már az oda vezető út elképesztő volt. Igazából mi azt tudtuk, hogy ide vissza fogunk jönni kirándulni. De még jobban rá tett az odavezető út. Nagyon megfogott ez a környezet.
Egy kis napimakis videónk is van az érzésről.
20230204_195335.jpg
Habár nem vettek fel, nem érdemes fikázni. Gyönyörű környezetben van és elég jól is néz ki. Kicsit sajnáltuk is, hogy nem tudtunk ott dolgozni. A vacsora meg fenomális volt. Tényleg terítsmeríts, minden is volt. A krémlevesektől a rántotthúson, a különleges lazac fogásokon, a vegán kajákon át, az angol pudingig vagy a fagyiig. Ezért ha kajakozni nem is sikerült egy kulináris élménnyel azért gazdagabbak lettünk. Sőt, túl is zabáltuk magunkat, alig vártuk, hogy lepihenhessünk.
Mivel a kajakozás nem jött össze elsőre, ezért az utolsó napokban mégegyszer megpróbáltuk. Ekkor viszont a  közelebbi Tekapo-tóhoz mentünk. Hát nehéz eldönteni, melyik a szebb. Az idő ellenben ugyanúgy nem volt túl kegyes, elég szeles volt a helyszínen. De nem borús. Cserébe elég hullámos a víz. Hát én úgy voltam vele, hogy mostvagysoha és gyorsan mellényt húztam. Hirtelenjében csak elindultam, és milyen jól tettem. El is jutottam a tó közepéig, szembeszélben! Fergeteges! Nem mondom, hogy nem próbált fel-fel lökni a szél, meg az általa kavart hullámsereg. Most egyértelműen szerencse, hogy nem vagyok egy fogpiszkáló alkat és ki-ki egyensúlyoztam magam.
Gyorsan ki is csapattam magam és elmondtam a Laurának, hogy jók a buli, "jók a programok", amitől neki is megjött a kedve. Be is szállt mellém és együtt eveztünk ide-oda, mindenhova, ahova csak akartunk. És láss csodát, még a szél is alább hagyott. Mikor visszaeveztünk az apuka beröffentette a motorcsónakot is, amit mi kettesben próbálhattunk ki. Hát ez sokkal egyszerűbb volt, mint az evezés. Csak kormányoztam és arra ment, amerre akartam. Később meg játszottunk egy kajakfocit is. 
Szuper kis nap volt ez is.

img-20230219-wa0015.jpg

img-20230219-wa0004.jpg

Nagyon jó volt, nagyon szabad érzés áramolt bennünk. Itt vagyunk Új-Zélandon, és kajakozhatunk, csak úgy. Csak mert most ehhez van kedvünk. Hát mennyire menő?! Milyen messze eljutottunk. Ezek szerint tényleg azt csinálhatunk, amit akarunk?! Bárhova eljuthatunk, ahova csak akarunk?! ... Igen és igen! De ezért dolgozni kell, menni és menni, meg nem feladni! Csak úgy ezt nem adják. Szerencséje csak annak van, aki tesz érte. És lehet, hogy néha nehéz, de megéri küzdeni, és összeszorítani a fogainkat. A kitűzött célért megéri. Bárkinek, bármilyen céljáért. De ne várjátok, hogy ez a cél csak úgy jön magától és ingyen adja magát. Nektek kell hozzá menni, érte tenni. Az van, hogy hajrá álmok, keressünk boldogságot! 
Mi az ilyenek miatt indultunk el, hogy új kalandokkal gazdagodjunk. Ez az volt. Kajakoztunk a Lake Tekapo csodaszép vízén, ez azért elég király! 
20230219_140002.jpg
Ezek voltak a családi kirándulásaink, amiért hálásak vagyunk és köszönjük őket. Tényleg jól éreztük magunkat. A következő részekben mesélünk, a többi kisebb kirándulásunkról ahova eljutottunk a farmról, de már saját programként.
Köszmösz!
A maki meg köszöni szépen, tök jól van. Már azt is tudja, hogy a házigazda új-zélandiak vagy a hotelünkben megszálló svájciak jutottak-e tovább a a női foci vb-n a csoportjukból.

Egy szentimentális futó verseny

Búcsú Fairlie-től.

Halihó!
Mint az előzőekben is kiderült Fairlie elég fontos szerepet töltött be az új-zélandi kezdetekben. Ezért szerettünk volna méltón elbúcsúzni tőle. Azt hiszem ez sikerült is. És most ugrunk is egy kicsit az időben. 
20230715_121628_0.jpg
Már tavasz óta tudtuk, hogy július 15.-én lesz egy futóverseny a településen. És arra gondoltunk szentimentálisan, hogy tök jó lenne részt venni rajta, ha már itt kezdődött minden. Plusz így egy tárgyi emlék is odaköthetne minket: érem formájában. Június közepén be is neveztünk, mindketten. A Laura egy 5,5 km-es távra, én meg egy félmaratonra.
Ezért el is kezdtünk felkészülni rá, viszont a mostani, dunedin-i meló mellett (nyuginyugi, majd a megfelelő időben erről is mesélünk) nem tudtunk teljesen rákoncentrálni. Azért beletettük a munkát, ahogy az időnk engedte. Én igazából benne voltam a futómókuskerékben, mert szerencsére a maraton után nem álltam le teljesen, csak visszább vettem. Kár is rám a szó.
Most az érdekesebb sztori a Laura szemszögéből van. Hiszen ő most kezdte (újra) még a Lake Ohau-nál. Egyszer  amúgy benne volt, mert Reykjavíkban már lefutotta élete első futóversenyét, és akkor nagyon jól érezte magát. Ami elég jó érzéseket keltett most is benne. Viszont ez a múlt, most meg jön is a második verseny, itt Új-Zélandon. Elég menő, nemzetközi karrier eddig ez. 
Tök büszke vagyok rá, hogy nem csak kísérni akart, hanem kitalálta, hogy ő is így akar búcsúzni Fairlie-től. 
Készült is becsülettel. Csinált erőnléti edzéseket és futóedzéseket is. És ugye most itt tél van, korábban sötétedik, ezért legtöbbször sötétben ment és nyomta a lámpa fénynél, le a kalappal na. Viszont ugye a meló miatt, nem mindig volt ideje, így a leghosszabb edzése éppen csak több volt, mint 3 km. A verseny meg 5,5 km lesz. Sokszor átbeszéltük a lehetőségeket. Online le is tudtuk csekkolni a pályarajzot és volt benne némi félelmetes emelkedő. Így megbeszéltük még az utolsó nap is, hogy nincs baj, majd legfeljebb belesétál, csak élvezze. 
Meg is kérdem, hogyan emlékszik vissza: mit éreztél a felkészülés alatt?
"Az eleje nem volt könnyű. Az a baj, hogy nehéz elindulni, mármint edzeni. Pedig futás közben már mindig jól érzem magam. Az egy kicsit segített, hogy már az Ohau-nál futkorásztam egy keveset. Meg mindig éreztem, hogy picivel tudom növelni a km-ket. Az igaz, hogy nem tettem bele a 100%-ot, de azért elhivatott vagyok ám! Tudtam, hogy meg fogom csinálni, ha kell belegyalogolok, de meg lesz. "
Aztán szépen eljött július 15., az a bizonyos szombati nap. Előtte nap még melóztunk, ám nem olyan későn kerültünk ágyba. Cserébe viszont nagyon korán keltünk, mert közel 3,5 órát kell utazni, hogy ott lehessünk. És 10-kor már rajt. Addig parkoló helyet kell találni, át kell venni a rajt csomagot, bemelegítés stb.   
Oda is értünk 09:20-ra, hát szia Fairlie, jó újra látni téged. Nem sokat változtál, de most a szokásosnál is többen vannak itt, több mint 700 versenyző és a kísérők. Természetesen a pitéződnél áll a sor, és hát tényleg csalogató. Egyefene, ha végeztünk, mi is sorba állunk. 
Az idő gyönyörű és tiszta, talán kicsit még csípős. Újra az ismert mikroklíma. Itt még csak 4 fok körül van. De jót ígértek és már lassan a napocska is átbukik a hegyek felett. Minden rendben lesz! Ja meg kiderítettük azt is, hogy a Laura is fog érmet kapni, úgyhogy meg volt a fő motiváció. Tényleg minden rendben van.
Közben a verseny is elkezdődött, kezdtek a gyaloglók. Majd jöttünk mi 10-kor, a félmaratonisták. Jó kis terepfutás volt leginkább. Fel kellett menni egy hegyecskére is, ezért volt benne közel 400m szintemelkedés. Az idő csodás, én meg elég erősnek éreztem magam. Végig futottam, elég jó tempóban mentünk pár sráccal majdnem végig együtt. Oda kétszer, meg vissza is kétszer kereszteztük a patakot, ami elég hideg volt. Ha, ez egy sima sík verseny, akkor saját rekordot döntök, így csak megközelítettem. Nagyon erősnek és jól éreztem magam.
11:30-kor indultak a Lauráék, gyorsan ki is matekoztam, hogy még nem lehet bent, elmentem a cél elé és vártam, hogy a végén beszurkolhassam.
A rajtjuk nem ugyanott volt, mint nekünk, de a cél ugyanaz volt. Együtt futott egy csomó emberrel, és nagyon fel volt dobva ettől. Tényleg ügyes volt, mert végig bírta, egyszer sem sétált bele és csak nyomta. Szerencsére nem öltözött túl, mert közben kisütött a nap és 11 fok is kerekedett, tehát pont eltalálta az öltözéket. A tempója is nagyon jó volt, úgyhogy végig vitte a flow. Emelkedője sem volt, azt benéztük szerencsére. Ráadásul a végén még bele is tudott gyorsítani. Le a kalappal.
Én ugye csak a végét láttam, ott volt sok másik ember is, és mindenki neki szurkolt abban a pillanatban, mikor ráfordult a célegyenesre. Euforikus élmény. Nagyon nagy mosoly volt az arcán, csak úgy ragyogott.  A célba érkezéskor rengeteg érzelem látványosan felszabadult benne és közel voltak az örömkönnyek is. Nagyon cuki volt. Tudta, hogy megcsinálta. Megcsinálta! Tök egyedül, tök nagyot küzdve, tök megcsinálta! És ez az övé, senki nem veheti el tőle. Bravó!  
Megkérdem most is: milyen volt a verseny, hogy érezted magad, mire emlékszel utólag? 
"Nem volt bennem félsz, csak egy kis izgatottság. Nagyon jó érzés részese lenni egy ilyen eseménynek. Spanolt, hogy ennyien voltak. Az egyáltalán nem zavart, hogy akik jobbak, azok megelőztek engem. Viszont az nagyon jó érzés, mikor én hagytam le valakit. A legjobb meg az volt, hogy végig tudtam futni az egészet. Nem is volt holtpontom, mert végig azt vártam, hogy mikor jön az előre beharangozott emelkedős rész, de szerencsére azt elnéztük és kimaradt. Nagyon felemelő érzés volt beérkezni. Szóval megérte benevezni és kaptam érmet is."

20230715_095907.jpg

20230715_121052.jpg

20230715_121618.jpg

20230715_124554.jpg

Megkapta ő is tehát a megérdemelt érmét, és nagyon jó kedvűen mentük bele a délutánba. Nem maradt más hátra, mint az elköszönés. Előbb meglátogattuk a családot és megköszöntünk még egyszer mindent. 
Majd megvettük az utolsó sütinket is a pitézőben. És örömittasan, rengeteg felszabadult endorfinnal elbúcsúztunk végleg Fairlie-től. 
Köszönünk mindent, nagyon szép emlékek fűződnek hozzád. Minden jót és sok piteturistát!
Közben a kis makink tovább szurkol. Már van is jegye az új-zélandi női válogatott vb meccsére. Hajrá Maki!

Élet a farmon túl, Fairlie

Halihó!

img_20230214_201530_450.jpg


Szóval éltük a kis, nem mindennapi új-zélandi életünket egy farmon, Fairlie mellett. 

És most jövök rá, hogy Fairlie-ről még nem is meséltünk. Meg közben kiderült, hogy nem sok képünk van róla. Az ember nem igen fotózza a saját lakhelyét, ez a konklúzió. 
Egy elég kis városról beszélünk, elvileg nem is lakják ezren se, szóval otthon ez egy falu lenne.  Amúgy is sok a skót alapokra épülő hely itt az országban, de erre a régióra kifejezetten igaz, amit itt a városkában is felfedezhetünk. Van mindene: templom, temető, bolt, kocsma, éttermek, szállások, benzinkutak.  Amúgy, amilyen kicsi, olyan nagy a turista élet van. Egyrészt pont a semmi közepén van félúton Chrischurch és Queenstown között, másrészt van itt egy kis vasút-történelem, harmadrészt egy osztrák faszi által üzemeltett pitéző miatt. (Amit meg a közösségi média kapott fel ugye.) 
A vasútról azt kell tudni, hogy az országnak már nem igen van vasúthálózata, az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején használták főleg, de aztán valamiért nem fejlődött és lassan ki is kopott. Nagyon kevés vasúvonala maradt meg, amit főleg szállítmányozásra használnak, meg élmény vonatozásokra. (Képzeljétek el, itt a helyieknek ez családi program, hogy egyszer valaha vonatra üljenek. Nálunk meg a sínre is lehet kakantani.) Na és itt a városkában van némi emlékhely a múlt vasútjának, meg egy kocsi is ki van rakva a játszótér mellé.
20230221_124853.jpg
 
A pitéről azt kell tudni, hogy itt Új-Zélandon ez valamiféle nemzeti étel, elég nagy kultusza van. Kocka alakú mindenféle ízű, sós pitékről beszélünk (de még egyetlen édessel sem találkoztunk), amit bárhol tudsz venni, értsd: boltban, benzinkúton stb. Sőt most is van a mélyhűtőnkben is, gyors csináltam is egy képet nektek, hogy el tudjátok képzelni.
20230728_201127.jpg
De a legmenőbbek külön pitézőkben készülnek. És itt Fairlie-ben van egy osztrák faszi, aki 2009-ben nyitotta ezt. Elég gyorsan országosan hírnévre tett szert, mert az övé állítólag különleges. Ha minden igaz, ő az elsők között volt, aki kimozdult a darálthúsos vállfajokból és megalkotott egy csomó újat. Például van náluk magyar gulyásos is. Hihetetlen, de bárhova mentünk és szóba került Fairlie, mindenki tudta hol van ez a kis település, és tényleg a hely miatt. Egy párszor mi is megkóstoltuk. Mit is mondjak? Őszintén nem rossz, de azért kicsit túl van hájpolva. Nálunk hasonló pékáruk vannak a hiperekben is. (Haha, most, hogy mesélek róla, ide is jelentkeztünk már végső elkeseredésünkben, és fel is vettek volna, de addigra már meg lett a lodge-os melónk.)  
A város környezete amúgy csodás, jobbra hegyek, balra hegyek, előre hegyek és hátra is hegyek. Igazából ezért érthető is, hogy itt általában hűvösebb van, mint általában. 
Egyszer az egyikre mi is felmásztunk, az Albury Range nevűre, ami a mi kis farmunk mögött magasodott az égbe. Semmi extra nem volt, simán fel lehetett menni, egy ösvényen. Viszont nekünk igenis nagy volt, hiszen magasabb volt, mint a mi Kékesünk. Ha jól rémlik 1300m körül volt a teteje. Nagy élmény volt felmenni, egy olyan hegyre, ami a szomszédunkban van és fentről láthattuk a városkát, ami a mindennapjaink részévé vált. 

20230213_165430.jpg

20230213_184528.jpg

20230213_174957.jpg

20230213_172345.jpg

20230213_171432.jpg

img_20230214_201530_920.jpg

20230213_180241.jpg

20230213_183759.jpg

20230213_184340.jpg

img_20230214_201530_450.jpg

Az van, hogy megszerettük, a nehézségek ellenére is, és mai napig örömmel gondolunk vissza rá. Ez volt az első hely Új-Zélandon, ahol otthon érezhettük magunkat és talpra álltunk. Innen indult az egész kalandunk, itt kezdődött a gyakorlatban minden. Hálával gondolunk vissza rá. Pedig már eljöttünk februárban, most meg már majdnem augusztus van. 
És hát van még benne sztori, amit majd el is mesélünk. Még ott laktunk merre kirándultunk, miket láttunk. De az van, hogy közben már el is köszöntünk egymástól, hiszen mi haladtunk tovább, új kalandokra vágytunk.
Viszont azóta kétszer is voltunk látogatóban. Az első alkalom még májusban volt, tényleg csak egy beköszönés erejéig. Kivel mizu, ki mivé fejlődött. Ez azért maradt emlékezetes, mert az autónkon, akkor jött egy hibajelzés, amit egy héttel később tudtunk orvosolni. Ékszíj csere volt, tök jó, hogy az autó előre jelezte, hogy elkopott: cseréld le, mert bármelyik pillanatban elszakadhat. 
Viszont a második sokkal érdekesebb volt, a végleges elköszönés. Hiszen futva búcsúztunk el... Hogy ki kergetett és miért?! Meg tudhatjátok a következő részből.
A kis makink, meg ép a női foci világbajnokságon drukkol.
img_20230726_210300_348.jpg
Címkék: Új-Zéland, Fairlie

Élet a farmon, II. rész

A workaway és a workingholiday napos oldala

Halihó!
Na és akkor kicsit oldjuk fel ezt az egészet, mert természetesen nem volt ez az egy hónap teljesen negatív. Voltunk tényleg lelkileg lent, de azért voltunk fent is. És szeretnénk bemutatni, hogy ennek a workaway programnak van nagyon sok jó oldala is. Sőt csak az van, ha ügyes az ember. Mert, az hogy kihez kerülsz az lutri, de hogy hogyan éled meg és mit csinálsz, az rajtad múlik. 
20230217_133933.jpg
 
A napjaink igazából sok félék voltak. Eleve az időjárásnak köszönhetően nem volt két ugyanolyan nap. Eleinte elég hideg volt a már említett mikroklímának köszönhetően, de aztán egyre szebb és jobb napok következtek. Sokat sütött a nap, ráadásul csak este 10 körül ment le. És este ha tiszta volt az idő, olyan csillagos volt az ég, hogy elállt a szavunk is. Sokszor láttuk a Tejutat is. Ilyenkor mindig szerettük, hogy ennyire a semmi közepén vagyunk. 
Meg hát a természet és a számunkra új madarak. Ugyanis elég sok olyan madár hangot hallottunk, amit eddig sose. A legjobban az a madár tetszik, aminek olyan a hangja, mint a kis kék kuka droidnak, az R2D2-nak a Star Wars-ból.
Napközben általában dolgoztunk, nem kezdtünk korán, a család nem volt koránkelős, szóval olyan 10-től kezdődött a reggel. Addigra mi már rég fent voltunk. Finom reggeliket csináltunk magunknak és indulhatott is a nap. 
Sokat kertészkedtünk. Volt olyan dzsungel, hogy csak na. Két padot is találtunk, mikor kipucoltunk egy-egy területet, amiről a család nem is tudott, hogy van. Volt, hogy fát vágtunk ki, vagy hasogattunk össze. Sokszor nyírtunk füvet. Egy alkalommal lépcsőt alakítottunk ki a patakparthoz, hogy könnyebben legyen a lejárás. Volt, hogy esős volt az idő, és ekkor kitakarítottuk a házukat.  Sőt egyszer még kecskét is fejtünk. Igazából szerettünk dolgozgatni is. 

20230125_115746.jpg

20230127_110948.jpg

20230129_161805.jpg

20230217_165622.jpg

20230125_192644.jpg

Elég sokat foglalkoztunk a kecskékkel, mert hát ezek buta egy lények. Volt egy anya, meg neki egy lány és egy fiú gidája. A fiú gida mindig megszökött és beszorult a feje a vadhálóba. Őt mindig össze kellett szedni, vagy ki kellett szabaditani. Őt is nagyon megkedveltük, el is neveztük Tökfejnek. A többi állathoz is próbáltunk kapcsolódni, ismerkedni velük. 

20230217_133933.jpg

20230219_154833.jpg

20230218_204547.jpg

20230218_204410.jpg

20230210_134546.jpg

20230217_110043.jpg

20230206_103822.jpg

20230217_110022.jpg

20230129_172221.jpg

20230206_103804.jpg

20230210_074449.jpg

És olyan is volt sokszor, hogy csak a gyerekekre vigyáztunk. Velük mi nagyon sokat játszottunk. Sőt megtanítottuk őket sakkozni. A Laura sokszor mesét olvasott nekik, a kicsivel számolni tanult. Kedves és kíváncsi gyerkőcök. 
Egyszer-kétszer főztünk is nekik, a Laura csinált igazi gulyáslevest, illetve madártejet. Próbáltunk egy kis magyar ízt bemutatni nekik. És hát jól sikerültek ezek a vacsorák, örömmel fogadták őket. 
img-20230131-wa0002.jpg
Igazából, ha fent voltunk lelkileg, akkor jól éreztük magunkat. Nekem meg is jött a kedvem újra a futáshoz, sőt írtam magamnak egy 16 hetes maratoni tervet, amihez végig tartottam magam és júniusban le is futottam. A Laura újra elkezdett olvasni, még szerencse, hogy elhozta az e-bookját. Meg elég sokat filmeztünk esténként. Stílusosan végig néztük a Gyűrűk Ura triológiát. És hát az van, hogy még mindig zsír! Itt fodrászkodtunk először is. 
20230212_183031.jpg
Csodaszép környezetben voltunk, a szabadban. Jó kedvünkben nagyon tetszett, hogy körül ölel minket a természet. 

20230209_200004.jpg

20230127_085526.jpg

20230212_124805.jpg

20230201_103618.jpg

20230203_212640.jpg

img_20230220_204018_828.jpg

20230131_181658.jpg

20230127_080934.jpg

Tervezgettük, a hogyan továbbot. Igazból, mielőtt idejöttünk, nem sokat tudtunk Új-Zélandról, itt olvastunk rendesen utána, kerestük magunknak a jövőbeni programokat. 
Szóval itt ismerkedtünk meg Új-Zélanddal. Eleve az, hogy januárban és februárban itt nyár van, már az is új volt. Oké az elején hidegecske volt, de aztán tényleg napsütéses napok jöttek. Ugye új volt a közlekedés, a boltok kínálatai. Új volt a készpénz, új volt minden. Teljesen más a mentalitás és hát a nyelv. Éltünk már külföldi országokban, de ez az első hely, ahol az angol az anyanyelv és nem csak tanult nyelv. Hát itt most aztán kiderült, hogy annyira nem vagyunk pengék angolból, sőt bőven van még mit tanulni. Szerintem ez alatt a félév alatt, amúgy sokat fejlődtünk. 

20230127_184243.jpg

img_20230215_192753_828.jpg

Miután meg lett az autónk sokat foglalkoztunk azzal is. Szerencsére nem volt vele semmi gond. De mi kitaláltuk, hogy hogyan tudnánk aludni benne, és azt csinálgattuk. Először is bútorlapot vágtunk, majd szivacsot vettünk és a Laura abból csinált egy tök szuper méretre vágott ágyszivacsot. 

20230203_161730.jpg

20230211_174921.jpg

20230208_150426.jpg

Plusz minden szabadidőnkben elszabadultunk és mentünk kirándulni a közelbe. Eleinte a családdal is voltunk egy-két helyen, de az autónk érkezése után már külön mentünk általában.

Érdemes szót ejteni a jobb oldali vezetésről, mint újdonságról is. Hát azt kell, hogy mondjam, hogy semmi extra. Mondjuk az első ilyen vezetés, azért furcsa volt, de túléltük, és fokozatosan belejöttem. Meg az igazsághoz hozzátartozik, hogy az automata váltó miatt csak kormányoznom kell. Na jó meg említsük meg azt is, hogy főleg az első 3 hónapban azért fel-fel cseréltem az indexet az ablaktörlővel. Ezek vicces szituk szoktak lenni. De összességében azt kell, hogy mondjuk, hogy nem egy nagy wasistdas.  
20230201_112026.jpg
Összességében az van, hogy azért egészen jó kis egy hónap volt. Sok minden új dolog történt velünk és nagyon sok pozitív élménnyel is gazdagodtunk. Teljesen jó ez a workaway, Új-Zéland meg egy tök jó hely!  Úgyhogy hajrá nyomjátok! 
img_20230216_180312_173.jpg
Még a végén egy kis önreklámot had nyomjunk, azoknak akik még nem ismernek minket. Itt a kis világgá menő makink facebook és instagram oldala:
https://www.facebook.com/napi.makii/
https://www.instagram.com/napi.maki

Élet a farmon, I. rész

A workaway és a workingholiday kezdetei nehézségei

Halihó!
Aki nem ismerne minket és érdekli még egy kis képes beszámoló, annak ajánljuk a kis világgá menő makink facebook és instagram oldalát:
https://www.facebook.com/napi.makii/
https://www.instagram.com/napi.maki
img_20230216_180312_173.jpg
Mindenki emlékszik az első meghatározó eseményekre, amik ugye el tudnak sülni jól és nem annyira jól. És ezáltal akár hatással lehetnek a későbbi hasonló események kimenetelére. 
Ilyen nekünk ez az első workawayes kalandunk is. Tuti, hogy emlékezni fogunk rá. Volt benne minden: jó és hálás, illetve rossz és kellemetlen egyaránt. Viszont így közel fél év távlatából már tisztábban látjuk az egészet. 
Egy hónapot (2023. 01. 23. - 02.20.) töltöttünk el egy amerikai családnál, az új-zélandi (déli-sziget) Fairlie település mellett található kis farmjukon. 
Most valahogy ezt az időszakot próbálom majd leírni több részre lebontva. Ez az első része lehet, hogy nem teljesen pozitív, de ez ne szegje senki kedvét. Csak hát erről is érdemes beszélni és lehet belőle tanulni.
A család és a farm
Ugye abban állapodtunk meg a családdal, hogy dolgozunk náluk napi 4 órát kb és ezért kapunk szállást és ételt. Első körben 2 hetet beszéltünk meg, hiszen mi reméltük, hogy ennyi idő elég lesz, ahhoz, hogy bekerüljünk a rendszerbe és autót, meg munkát is találjunk. Mint azt az előző bekezdésben is látható, ez nem így történt, sajnos ráment egy hónapunk mindenre. De sebaj, sok érdekes dolgot tapasztaltunk és láttunk közben. 
A család kérte, hogy ne mutogassuk a képeiket, ezt tiszteletben tartva, meg se nevezzük őket. Szóval az egész lehet csak egy fikció:
Anyuka, apuka és az ő  9, 5 és 2 éves fiaik. Tíz éve a szülők már voltak Új-Zélandon kirándulni és egyből beleszerettek. Sőt annyira, hogy mikor a családalapítás volt soron el is döntötték, hogy ide költöznek, hiszen sokkal nyugodtabb és méregtelenebb az élet itt Új-Zélandon az USA-hoz képest.
Egy éve laknak itt. Mindig is az volt a terv, hogy egy saját kis önellátó farmot alakítsanak ki. Viszont mindezt teljesen a nulláról kezdték, sose tanultak róla, csak jött egy gondolat és annak mentén mennek. Próbálnak teljesen vegyszermentesen élni és csak ökodolgokat enni. Szóval zöldek szeretnének lenni és mindeközben nem akarnak függeni senkitől. Vallásosak, a gyerekeket az anyuka tanítja otthon.
Maga a föld terület nem túl nagy, viszont annál vadregényesebb, egy hegy lábánál lejtős kialakításban. Szerintünk nagyon klassz helyen vannak. Van nekik 3 kecskéjük, 6-7 birkájuk, pár tyúkjuk és kakasuk, illetve egy cicájuk és kutyájuk. Tehát azért van némi állatállomány. Termeszteni semmit nem termesztenek, van egy minimális konyhakertjük. 
A saját házukon kívül van még egy nagy pajta a telken, három-négy konténer, amikben a régi cuccaik vannak és a mi kis lakóházunk.
20230131_181658.jpg
A szállásunk
A szállásunk, az nem a család házában volt, egy kiszuperált lakókocsit kaptunk a hegy tövében a farm legtetején, a háztól jó 40-50 méterre. Ráadásul köztünk volt egy hatalmas pajta is, így relatíve saját helyünk volt és olyan volt, mintha a család egy szomszédos telken lakna. Hátulról és balról erdős dzsindzsás rész, jobbról a szomszédos farmerek területe, ahol marhák vannak, előttünk pedig a család területe és gyönyörű tájkép. A lakókocsiban volt a hálószobánk (egy ágy), a nappalink (egy pad) és a konyhánk (egy mini rezsó, némi csetresz és ivóvizes palack). A bejárattal szemben volt a fürdőszobánk: egy vájlingban a mosogatós cuccok és egy zuhanyzósátor és egy bódéban a komposzt WC. Az egész ott létünk alatt talán ez volt a legundibb, hiszen ha megtelt, nekünk kellett foglalkozni vele. Szarból várat! Cserébe pucéran zuhanyozhattunk a természet közepén, egy sátorban. :D

20230129_083923.jpg

20230129_083953.jpg

20230130_092655.jpg

20230130_092704.jpg

20230125_170950.jpg

Áramot generátor segítségével tudtunk biztosítani magunknak, vizet pedig a fúrt kútból nyertünk. A mai kor megszokott internet elérése, nem volt biztosított, viszont volt térerő így a mobilnet kiválóan működött. És hát fűtés sem volt, sőt a nyílászárók sem voltak a legjobbak. Ezért az éjszakáink hidegek voltak. Hiába volt nyár, ott abban a régióban nem volt annyira meleg eleinte. Sőt volt egy este, hogy havazott! A hőmérséklet néha 0 fok volt éjszaka. Ugye ez az a mikroklíma, amivel nem tudunk mit kezdeni a hegyeknél. És habár kaptunk takarót, de volt olyan este, ahol használtuk az otthonról hozott hálózsákjainkat is. Plusz miután lett autónk és tudtuk, hogy hogyan akarjuk berendezni, vettünk egy téli takarót is, ami bőven elég volt. Lényeg a lényeg, nem fagytunk meg. Meg azért ennél csak jobb idő lett közben. Annyira, hogy azóta csak most a télen vannak hasonlóan hűvös idők.
Igazából meg volt mindenünk, ami eleinte kellett, sőt a fürdőszobánk mögött a dombocska aljában volt egy patak, ami a dzsindzsás aljában teljesen eldugott volt, és a nyári melegben hűsítőként szolgált. (Haha ehhez képest csak egyszer voltunk benne.) 

20230129_180642.jpg

20230212_124805.jpg

Érzelmi hullámvasút
Először is szeretném leszögezni, hogy hálásak vagyunk a családnak. Kaptunk szállást és ételt, és a maguk módján némi segítséget is nyújtottak, az ügyintézésekben. Viszont mi ezt nem ingyen kaptuk, elég sokat dolgoztunk érte. És hát maradt bennünk némi negatív szájíz. 
Ha őszinték vagyunk számunkra nem szokványos az életük, és nem teljesen tudtunk alkalmazkodni mindenhez. Szépen lassan mentünk bele a mindennapokba, és ezáltal kezdtük egyre jobban megismerni őket. 
Nem ítélhetek el másokat, nem mondhatom el nyilvánosan, hogy ki hogyan élje az életét. Legyen elég annyi, hogy a család értékrendjével nem nagyon tudtunk azonosulni. Egészen egyszerű dolgoktól a nagyobb kaliberűekig máshogy gondolkodtunk. Ennek több összetevője is lehet. És teljesen jogos, hogy nem biztos, hogy mert mi így gondoljuk, attól az jó. Ezért is indultunk el, hogy más világnézetekkel is találkozzunk.  
De egy egyszerű apró bosszankodást, azért csak had engedjek ki. 
A farmról tudni kell, hogy nagyon el van hanyagolva. Eleinte azt hittük, hogy azért, mert nem értenek hozzá, tanuló folyamatban vannak. De aztán megállapítottuk, hogy nem is akarnak vele annyira foglalkozni és tök jó nekik, hogy mindig jönnek workawayesek, akik csinálgatják. Nagyon sokat dolgoztunk, sokat kertészkedtünk, irtottuk a gazdzsungelt. Igazából jól is éreztük magunkat benne, mert olyat csinálhattunk, amiben relatíve jók vagyunk és az érzés is jó volt, hogy segíthettünk. De az nekünk nagyon frusztráló volt, hogy elkezdtünk egy projektet és  egy órával később kitalálták, hogy csináljunk mást, majd megint mást és megint mást. Sose fejeztünk be semmit. Nyilván nem a mi farmunk, ezért azt csináltunk, amit kértek. Egy csomó mindenbe bele van kezdve, de megunják és új dolgot csinálnak. - Hú de jól esett, ezt kiírni. :D
Azt azért el kell mondanunk, hogy konkrétan velünk nem bántak rosszul. Majdnem mindenben segítettek és kedvesek voltak, elvittek minket egyszer-kétszer kirándulni is. És azért egy hónapig lakhattunk ott, pedig csak két hétről volt szó. (Bár ennek ugye ára volt.) És ez nem az ő hibájuk volt, hanem az ügyintézési nehézségek, amikről mindjárt mesélek még.
Viszont ezek összeállása miatt is egyre csak rakodtak ránk a negatív érzések. Plusz sokkal többet is dolgoztunk, mint amit megbeszéltünk. Kezdett felőrölni minket a lelkisokk. Ez van, lehet mi gondoltuk túl az egészet. meg, lehet, hogy sok ez az egész és mi vagyunk kevesek. Egyszerűen ez a sok minden nem jó elszívta az energiánkat.
Azért szerettem volna leírni, hogy lássátok, hogy nem minden szipiszupi mindig. És ez így van rendjén,  tanulni kell belőlük. Reméljük másoknak ez sikerül. Mert ez a workaway program tök jó dolog. Ha meg nem tetszik valami, akkor nyugodtan lehet mondani nemet! Nem kell mindent lenyelni. Sőt! Itt, ha melléfog az ember, csak magára számíthat. És bizony csak egy életünk van, amit érdemes úgy élni, hogy élvezzük is. 
Az ügyintézés
Plusz az ügyintézéseink sem úgy alakultak, ahogy mi akartuk. Ami miatt igazából négy hét lett a két hétből.
Ezt is megpróbálom röviden leírni, de úgyse fog menni, cserébe van benne némi tanulság, ha valaki workandholiday-ezni akar Új-Zélandon. A hosszúsághoz hozzátartozik, hogy egyszerre több dolgot is csináltunk, amik egymásra épülnek, plusz ez négy hét története. És habár sok volt a nehézség, minden jó, ha a vége jó! 
Rögtön megérkezésünk másnapján megpróbáltuk beindítani a rendszer fogaskerekeit, hogy bekerülhessünk, de ez nem volt ennyire egyszerű. Ahhoz, hogy hivatalosan munkát kaphass Új-Zélandon, meg kell felelni néhány kritériumnak. Az első volt a vízum, izgi volt, hogy megkapjuk, de pipa. A második feltétel, hogy legyen IRD számod, ami az adózáshoz kell, és csak akkor kaphatod meg, ha szépen átvilágítottak és ténylegesen dolgozhatsz, nincs semmi defekted. Na de, hogy ezt megkapd megint csak különböző feltételeknek teljesülnie kell. Ugye büntetlen előélet, stb. De kell még egy új-zélandi telefonszám és bankszámlaszám is. A telefonszám már meg volt mindkettőnknek, nem is bonyolult. De a bankszámlaszámhoz is kell valami. Vagy egy hivatalos lakcím (hogyan?! most jöttünk...). Vagy egy munkaszerződés (hogyan?! kéne, hozzá egy IRD, amihez, kell egy bankszámlaszám...) Vagy valami nagyobb értékű cucc, aminek te legyél a tulaja, és azon belül legyen lakcímed hozzá (pl: autó). Vagy még valami (ezekre már nem is emlékszem, mert ezeken mi el se tudtunk volna indulni). Bonyolult mi?! Az. Kibaszott Káosz, nagy kákkal.
Elsőre a lakcímet gondoltuk, hogy azon indulunk el. Olvastuk csomó helyen, hogy sokan ahol először megszállnak hostelbe, onnan kérnek egy igazolást, hogy ott laknak és ez elég is. De 2023 januártól ezt már hivatalosan nem fogadják el. Oké szerencsések vagyunk, gondoltuk mi, hiszen egy családnál lakunk, nem egy hostelben. 
Kedvesen a család el is vitt minket az első nagyobb városba Timaru-ba, hogy el tudjuk kezdeni a dolgokat. A bankban viszont jött az igazság. Mert hát ugye ez a család kivonta magát a hivatalos ügyekből, ezért az ő lakcímüket nem fogadják el, hiszen nem tudják igazolni, hogy ott tényleg lakik valaki. 
Erre jött az apuka ötlete, hogy a nevemre írathatnánk egy autót, ami nem is az övé volt, hanem a barátjuké, aki felszedett minket és aki már úton volt az északi-szigetre. Búbánatos zavarunkban igent mondtunk, és mire elkezdtünk volna agyalni, hogy héj 2 napja sem ismerjük egymást, ez jó lesz-e, addigra már volt egy autó a nevemen,- a tényleges tulaj tudta nélkül. Ráadásul ugye ugyanazt a címet tudtuk megadni az átíratásnál, amit egyszer már nem fogadtak el a bankban. Nem hiszem el a mai napig, de a nevemen egy autóval, végül ugyanazt a címet, már elfogadták a bankban. HOGY MIVAN?! Egyszerűen felfoghatatlan itt (is) a bürokrácia. De kiderült, hogy kiskapuk itt is vannak. Viszont nekem ezzel elindult az IRD számhoz vezető út, ami három-négy napon belül meg is volt. 
Na a Laurának is kéne ez az IRD szám. Meg is beszéltük a családdal, hogy ugyanezt eljátszhatnánk, egy pár nap múlva, hogy mégiscsak ne rögtön, mert az hogy néz ki. Teltek-múltak a napok, sőt már másfél hét is eltelt és nem nagyon ajánlgatták, hogy menjünk, intézzük. Ugye mi kocsi nélkül, a semmi közepén azért meg voltunk kicsit lőve. Mikor rákérdeztünk, mondták, hogy majd, mikor megint rákérdeztünk újra azt mondták, hogy majd. Ezen felül is voltak fura dolgaik, és már jó lett volna pénzt is keresni, így egyre erősebb lett a mehetnékünk. Két hét alatt úgy éreztük, hogy nem olyan iramban haladunk előre, ahogy elterveztük. Ezeknek együttes hatásaként elindult a kocsivásárlás folyamata. 
Autóvásárlás
Eldöntöttük, hogy elmegyünk Christchurch-be, Új-Zéland második legnagyobb, illetve a déli sziget legnagyobb városába, hogy a nagy számok törvénye alapján tuti találjunk megfelelő autót. Már csak valahogy elkéne oda jutni, mert nem itt van a szomszédban. Amit már tudtunk is, mert a családdal voltunk már ott egy kicsit. Néztünk buszt, és az volt a vicces, hogy a következő menetrendszerinti járat csak 3 nap múlva jött volna. Szóval kicsit reménytelen volt. De ekkor jött az újabb szerencsénk, mert a család egyik ismerősének pont ott adódott dolga, így felajánlotta, hogy elvisz minket. Az egyik legnagyobb tanulság, az utazásunk során, hogy mindig mindent meg lehet oldani, mindig jön egy kis segítség, ha szükség van rá. 
Ki is néztünk 10-15 lehetőséget, plusz le is beszéltünk velük egy-egy találkát. Foglaltunk is szállást egy éjszakára, két napot adtunk magunknak, hogy minél többet és jobban körbe tudjunk nézni. Nem untatnám magunkat azzal, hogy milyen autókat néztünk meg. A lényeg az, hogy már az első nap hat-hét autó megnézése után meghoztuk a döntést és megvettük az első jobb kormányos kocsinkat. Sőt rögtön másnap az összes papírját és a biztosítást is sikerült elintéznünk.
Egy 2009-es Hyundai Tucson-ra esett a választás. Benzines, négykerék meghajtásos, automataváltós és nagyon jó állapotú, illetve elég nagy ahhoz, hogy berendezhessük magunknak. Igazából egyből beleszerettünk, el is neveztük Tücsöknek. Most félév távlatából már elmondható, hogy jó vásárt csináltunk. Sőt annak ellenére, hogy jobb kormányos, ez életünk eddigi legjobb kocsija, kár, hogy irgalmatlanul drága lenne haza vinni. A sztoriban meg ott tartunk, hogy három hét alatt lett egy autónk is, így már elég függetlenek voltunk. Ráadásul ez volt a fordulópont is, mert innentől éreztünk újból lendületet magunkban. 
20230203_161730.jpg
Az ügyintézés folytatása
Függetlenek voltunk az utazás szempontjából és abból is, hogy volt ténylegesen egy autónk. Amit sajnos abból kifolyólag, hogy nekem volt csak nemzetközi jogsim, egyből az én nevemre írtunk. De ugye a Laurának is kell az az adószám, és ez tűnik a legjobb megoldásnak, hogy legyen az ő nevén és akkor ugyanaz a procedúra, mint velem volt. Át is írattuk a nevére, megjött az elfogadó email három nappal később, mehetünk a bankba. És itt jön az újabb blama, mert ezt nem fogadták el. Ilyen nincs, basszus! Ugyanúgy csináltunk mindent, mi a baj?! Kiderült, hogy a hivatalban nem írták be a Laurának a címet, és most valaki hibája miatt újra kezdhetjük elölről az egészet. A harmadik hétben vagyunk és nem tudunk előre lépni. Ritka frusztráltak voltunk már ekkor. Eddig tartott a kocsi vásárlás lendülete. 
 
Munkakeresés
Közben munkafronton is beindultunk, amint nekem meg lett az IRD, egyből elkezdtünk keresgélni azzal a felkiáltással, hogy legfeljebb csak én dolgozok addig, amíg a Laurának is meg lesz mindene. Mert csak kiadásaink vannak, ezért valami bevételre most már szert kéne tenni. Első körben itt is, mint Izlandon, a hotelek világában gondolkodtunk. Hiszen általában ezek adnak is szállást a meló mellé, meg jobb esetben némi kaját is. Azt meg tudjuk, hogy ezeken lehet a legtöbbet spórolni. Volt is pár telefonos vagy videós interjúnk, és mehettünk is volna több helyre. Viszont egy nagyon megtetszett nekünk és ezért a többit vissza is mondtuk. A Mount Cook (az ország legnagyobb hegye) lábánál van egy ötcsillagos szálloda, ahova pont beillettünk volna. Meg is volt a videós randi, még az első christchurch-i kirándulásunk alatt. Azt nem mondanám, hogy jól sikerült. Itt konkrétan interjúztattak és erre mi nem készültünk. Azért bizakodtunk, tudtuk, hogy jók lehetnénk oda. Na hát elég sokáig nem válaszoltak, és végül el is utasítottak. Ami egy újabb pofonocska volt, mert ebbe már beleéltük magunkat és emiatt mondtunk vissza másokat. Ez is kicsit rontott a jó kedvünkön a második hét végére. 
Természetesen nem adtuk fel és kerestünk tovább. Találtunk is két olyan lehetőséget, Twizel környékén, amik pénzben nem a legjobbak, de végre valamit már tudnánk csinálni. Mivel az egyik nem válaszolt egyből, ezért el is vállaltuk azt, ami Twizel városában van. Úgy, hogy én kezdek, a Laurának ott lesz a lakcíme és mehet minden ügyintézés. Ég a pofám, mert nem szeretem, ha valamit megígérek de mégis vissza kell mondani, de itt ezt csináltuk. Bár a tulaj megértette, mikor megindokoltuk.  
Mert közben válaszolt a másik helyről, a Lake Ohau Lodge-tól a tulajdonos néni, Louise. Vele is volt egy videós interjú és annyira megtetszett a hotelecske, meg az elképzelés, meg a hely ahol lehetnénk, hogy virtuálisan egymás kezébe csaptunk egyből. Ráadásul ő adott előre egy szerződést nekünk, ami jó volt a bankhoz és így ha minden igaz, akkor el tudunk végre indulni a bürokrácia helyesnek vélt útján. Ráadásul csak egy-másfél héttel később tudtunk csak kezdeni, így volt időnk elintézni ezeket, plusz kicsit kirándulni. Így a negyedik hét elején, újra a jó kedvé volt a főszerep.
 
Az ügyintézés folytatásának a folytatása
Valóban a munkaszerződéssel már elfogadták a Laurának is a papírjait és végre ő is bankszámlatulajdonos lett. Ezzel beadtuk neki is az IRD számhoz tartozó papírokat és vártunk. És vártunk és vártunk. Egy hét is eltelt, hogy lehetséges ez? Nekem négy nap alatt meg volt. Már a családot is ott hagytuk. A kutyafáját neki, hogy most ez nem megy olyan gyorsan. Fel is hívtuk őket 6 nap után, hogy mi lehet a baj, mire meglepő, de érthető választ kaptunk. A főiroda Auckland-ben van és ott most a hatalmas árvizeket próbálják túlélni. Ezért azzal a tudattal indultunk a Lodge-ba, hogy ezt valahogy át kell vinnünk a tulajokon, legfeljebb csak én dolgozok, amíg várnunk kell. Már bőven úton voltunk, hogy személyesen is aláírjuk a papírokat és másnap kezdhessünk dolgozni, mire az autóban az utolsó órában, érkezésünk előtt, megjött az email. Huhhhúúú! Öröm és megkönnyebbülés. 
Az utolsó dolgok, amiket még el kellett intéznünk, hogy visszaírtuk a nevemre a kocsinkat, mert ténylegesen csak én vezetem és a biztosítás is az én nevemen van. 
Meg a másik autó ugye, ami a második napunk óta a nevemen van. Már a második héten is rágtuk a fülüket, hogy mikor írjuk vissza az ő nevükre. De csak csak nem akarták intézni. Sőt kiderült, hogy lejárt a műszakija is, és autószerelőnél van. Nagyon fura volt és büdös ez a sztori is. Nem értettük mit akarhatnak ezzel, valami hátsó szándékra gondoltunk. Végül, az utolsó napokban mielőtt eljöttünk, mondtuk, hogy oké, ha ők nem is jönnek be velünk, mi megyünk és megpróbáljuk egyedül elintézni. Erre még aznap elintézték, telefonon. Hogy mi van?! Ezt így is lehet, akkor eddig miért nem így csináltunk mindent?! Büdös és büdös. 
Viszont tényleg átírták, mert mikor a mi kocsinkat intéztük, akkor rákérdeztem a hivatalban és tényleg nem volt már a nevemen. 
Szóval így telt a mi kis kálváriánk az első hetekben Új-Zélandon az ügyintézések körül. Megírhattam volna úgy is, hogy minden szuper gyorsan és tök jól ment, de az van, hogy ez nem így történt. És néha vannak rossz dolgok az utunk során, amiket meg kell oldani. Amúgy meg nem egetrengető dolgok ezek, nem mentettünk életeket, nem oltottunk tüzet. De itt és akkor, egy tök idegen országban fel kellett építeni magunkat. Hol kaptunk hozzá segítséget, hol meg nem igazán. Sokat tanultunk ebből is, és nem panaszkodhatunk. 
img_20230216_180312_173.jpg

Hülye egy frusztrált 4 hét volt, de minden küzdelmet megért aztán, amik jöttek. Végre tényleg megmaradt a jó kedv. Rendbe vannak a papírjaink, lett autónk, lett munkánk, innentől rajtunk áll minden. Ha nem tetszik valami,  simán mehetünk tovább. Mert minden úgy jó, ahogy van! - és jó is lesz minden.

Új kaland: Új-Zéland

Megérkezés.

Halihó!

20230123_165801.jpg
A repülés elején elég fáradtak voltunk, későn is feküdtünk és korán is keltünk, ami elég volt ehhez. De, ahogy haladtunk egyre nagyobb izgatottság lett úrrá rajtunk. Tudtuk, hogy nem sokára megérkezünk egy közösen kiemelt státuszú bakancslistás helyre. 
Mikor mi ismerkedni kezdtünk, akkor gyorsan kiderült, hogy mindketten szeretnénk utazni, világot látni. Ezen a téren (is) eléggé egy hullámhosszon voltunk/vagyunk. Természetesen vannak olyan helyek, ahova csak az egyikünk akarna menni, de volt egy pár olyan hely, ahová mind a kettőnk elakart jutni. És ezek közül is kiemelkedett kettő. Az egyik Izland volt, a másik pedig Új-Zéland. Ezeket azért raktuk magasabb polcra, mert tudtuk, hogy ezeken a helyeken nem csak nyaralni akarunk, hanem jobban meg is ismerni,  valamiért nagyon vonzott mindkét hely. És így jött az ötlet, hogy akkor töltsünk el kicsit több időt ezekben az országokban, mondjuk úgy negyed-fél évet. De akkor már dolgozzunk is, hiszen elég drága buli lenne ez bevétel nélkül. És így kialakult, hogy valójában, ha bekerülünk a rendszerekbe, akkor fogjuk a legjobban megismerni ezeket a kultúrákat, plusz megteremtjük hozzá a szükséges pénzt. 
Szóval Izlandot szerencsésen már megismertük (2022-ben, az El Camino előtt voltunk 6 hónapot, majd remélem egyszer azt is leírom), és most jön Új-Zéland. Ide pedig nem olyan egyszerű a belépés, mint az előző európai ország esetén. Ugyanis vízumot kell igényelni. A sima turista vízummal mi nem dolgozhatnánk, ezért kellett valami más. Így jött képbe nekünk a Working Holiday Visa ("Dolgozva nyaralhatsz vízum"). Ez egy olyan speciális vízum, amit azért indítottak, hogy minél több fiatalt csábítsanak az országba és olyan munkákat találhatnak, amit a helyiek nem szívesen csinálnak vagy nincsenek elegen rá. Főleg mezőgazdasági és vendéglátói munkák ezek. Viszont, hogy megkapd ezt a vízumot, minden jelentkező országnak külön feltételei vannak. Sajnos Magyarországról, évente csak 100, 35 év alatti ember igényelheti meg, pedig több mint 4000-en jelentkeznek rá, így például az előző vízum igénylési időszak 4 perc alatt telt be. Mi még pont a Caminon szereztük be, nem kis izgalmak mellett,- hú még most is mosolygok, hogy hogyan sikerült. Ezért tudjuk mi is, hogy kiváltságos helyzetben vagyunk. És van még egy kitétele a magyar vízumnak: egy helyen maximum 3 hónapot dolgozhatsz. Amúgy az a nem fair benne, hogy a "fejlettebb" országoknak például nincs létszám limit és időkorlát. Ilyen ez a politika. Na de ha valakit, jobban érdekel, az keressen rá.
Közben elfogyasztottuk a reggelinket és arra lettünk figyelmesek, hogy a felhők között mintha havas hegycsúcsokat látnánk. Ahogy haladtunk és talán ereszkedtünk lefelé is, egyre többet és többet láttunk. Sőt, ha minden igaz a felhők felé tornyosult a sziget legmagasabb hegye a Mount Cook. És tényleg, nem káprázott a szemünk, beértünk Új-Zéland fölé. Az az igazság, hogy első látásra szerelem volt és abban a gyönyörű idő is segített. Szikrázó napsütés, bárány felhők, magas hófedte hegyek, kristálytiszta kanyargó folyók, zöld dombok és völgyek, minimális emberi tevékenység. És mi ide ezek közé a hegyek közé szállunk le. Megjöttünk. Az ausztrál Queensland államból, Új-zéland déli szigetén fekvő Queenstown városába. 

20230123_085706.jpg

20230123_085742.jpg

20230123_090232.jpg

20230123_121607.jpg

Rögtön a bejáratnál egy Vodafone-s bódé fogadott minket, ahol vettünk is egy sim kártyát, mert tudtuk, hogy a hely, ahol most a szállásunk lesz, az pont a semminek az egyik közepe. Aztán jöhetett a becsekkolás és a vám. Hát eddig ez volt a legdurvább becsekkolásunk, amin valaha részt vettünk. Teljesen végig néztek minket, még a cipőnk talpát is megnézték, hogy mennyire koszos. Ez azért van, mert nagyon különleges a flóra és fauna világa a szigetnek és már így is túl sokat változott azóta, hogy megjelent a civilizáció. Ehhez képes a csomagjainknál annyi volt, hogy: -Van-e valami elvámolni valónk? - No. - Akkor szép napot. És akkor most jöttünk meg ténylegesen! Hurráéshurrá!

A terminálban várt minket Drew, egy amerikai "hontalan" csavargó, aki annak az amerikai családnak a barátja, akiknél most lakni fogunk egy darabig, amíg találunk munkát. Rögtön az első boltba vitt minket, ahol feltankoltunk egy kis száraz élelemmel, ki tudja mi fog ránk várni. Ez lesz az első workaway-es kalandunk, azon felül amit olvastunk nincs benne tapasztalatunk. Ez a workaway, lényegében egy olyan program, ahol segíteni tudnak egymásnak az emberek. Mint fogadó fél megegyezés szerint szállást és ételt adsz, cserébe mint fogadott fél (vagyis mi) meg munkát nyújtasz. Ezek nagyon sokszínűek lehetnek, például farm munkák, gyerek vagy állat felügyelet, takarítás vagy kertészkedés a ház körül, stb. Önkénteskedésnek is hívják, de szerintem ez nálunk nem állja meg a helyét, mert nekünk is szükségünk volt a szállásra, nem csak nekik a munkánkra. 
Aztán már indultunk is a 300 km-re lévő Fairlie-be, ahol a család lakik. Hosszú út volt, viszont a gyönyörű taj kárpótolt, ráadásul Drew is sokat mesélt és nagyon jófej volt, meg-megálltunk útközben, hogy megcsodálhassunk egy-két dolgot.
Drew egy 50 éves életművész figura. Tizeniksz éve érkezett, és egyből beleszeretett az országba, talált is egy kedves nőt, majd gyerekek. Viszont úgy alakult az életük, hogy elváltak. Azóta úgy döntött, hogy végig járja Új-Zélandot és megpróbal méregmentesen élni, a kocsijában él és feketén dolgozik, hogy megéljen. Ő ezeket nem panaszkodásból mondta, és elhittük neki, nem volt megkeseredett, sőt tele volt életenergiával. Érdekes, de mi kicsit megkedveltük.

20230123_161124.jpg

20230123_160851.jpg

Útközben láttunk még több dombvidéki tájat, rengeteg szőlőst és gyümölcsöst, havas hegyeket és a tényleg kék tavakat. Megálltunk a három nagyobb és ismertebb tónál, hogy kicsit bele tudjunk szippantani, hol is vagyunk.
Az első és az új haverunk szerint a legszebb egy kicsit kiesett az útról, ez volt a Lake Ohau. Így utólag szerintünk is ez volt a legszebb, és mint kiderült nekünk majd a legfontosabb is. 

20230123_170418.jpg

20230123_165801.jpg

Aztán jött Lake Pukaki, ami nem csak a googletérképen türkizkék, hanem a valóságban is. Körülötte a magas hegyek, a Mount Cookkal valóban káprázatos látványt nyújtanak. 

20230123_173117.jpg

20230123_173331.jpg

És a végül a Lake Tekapo, ahol az ugyanolyan nevű településről csodáltuk meg ezt a tiszta tavat is. Sőt még bele is mentünk. Szép idő volt, de a víz kicsit sem volt meleg. 

20230123_181243.jpg

20230123_173507.jpg

20230123_183433.jpg

20230123_183854.jpg

Nem maradt más hátra, mint hogy odaérjünk Fairlie-be a családhoz. Az utolsó 50 km-en szembesültünk az ország különleges klímájával, illetve mikorklíma helyzetével. Ugyanis eddig végig napsütésben jöttünk, de itt belementünk egy esőfelhőbe és benne is maradtunk. Az van, hogy az ország különböző pontjain simán tök mások az időjárási körülmények. 
Végül beértünk a városba, majd ki is kanyarodtunk onnan, ugyanis a család farmja a városkától 5 km-re van a hegyek lábánál. Este 6 is elmúlt mire megérkeztünk, Kedvesen fogadtak, anyuka, apuka, és a 3 fiú. Megmutatták a lakhelyünket is, ami egy átalakított lakókocsi volt, mobil zuhanyzóval és pottyantósbudival. Majd behívtak, az ő házukba, ahol vacsorával vártak minket. Egy ismerősük csinált gulyást, amit rizzsel tálaltak. Ha őszinték vagyunk nem volt a legfinomabb, de nagyon jól esett a gesztus. A vacsora után pedig aludni mentünk. 
Nagyon hosszú nap volt, de végre itt vagyunk és egy meleg gesztussal fogadtak minket, ami még jobbá tette az egészet. Jók ezek a megérkeztünk érzések. Tudjuk, hogy nem egy nagy dolgot csinálunk, de nekünk mégis ez az egyik álmunk, amit most valóra váltunk. 

Az utolsó ausztráliai pillantok

Legalábbis egyelőre.

Halihó!

Egy kis koalás kitekintő után, onnan folytatjuk, hogy az utolsó Birsbane-ben töltött perceinkben a vasútállomáson vagyunk és elbúcsúztunk a magyar szállásadónktól. 

Kis kavarodás és már vonaton is vagyunk és irány Gold Coast (Aranypart), a szörfösök paradicsoma. Szerencsére ugyanazt a kártyát tudjuk használni, ami kellett a városban is, hiszen még Queensland államon belül maradunk. Amúgy az ország hatodik legnagyobb városa, és azért megyünk oda, mert onnan repülünk másnap hajnalban Új-Zélandra Queenstownba.  
A vonat nagyon kulturált és komfortos. Igazából nem sokat látunk a természetből, pedig azért utazunk egy jó óra hosszán át. De kb egybe van épülve az a partvidék az állam két legnagyobb városa között. 
Pont szerencsénk van mikor leszállunk, egyből jön is a helyi busz (, ami elfogadja ugye a már ismert kártyánk, khm), ami elvisz minket a szállásunkig, ami meg repülőtért mellett van. Ami azt jelenti, hogy ezt a várost igazából nem látogatjuk meg, hanem a külvárosban fogunk egy rövid időt eltölteni. Ez csak egy tranzit állomás most nekünk.
Gyors elfolglajuk a szállást és indulunk is ki a partra, még azért itt van a késő délután, és hát felfedező kedvünkben vagyunk, plusz valami ételt is keresni kéne. A szállás semmi extra, de szószerint a reptér mellett van, egy igazi hátizsákos hely, főleg németekkel és szörfös arcokkal. Megfelel.
Első utunk a szomszédos reptérre megy, hogy kicsit kiismerjük magunkat, mert holnap reggel 5-re nyitásra kell mennünk, miénk az első gép reggel 6:30-kor. Az van, hogy ilyen cuki kis repteret még nem láttunk, így könnyen át is látható, álmosan sem lesz gond. 
Irány a part. Igazából nincs is a külvárosi érzésünk, tele van élettel, és hatalmas épületekkel. Pont olyan, mint az eddigi partvidék, amit a vonatból láttunk. Sokan vannak és látjuk, hogy zajlik a kora esti élet. Találkozunk néha egy-egy óriás koalával, akik fura módon pózolnak. Meg a nyilvános wc is menő, és hát az életmentő bódé is filmbéli, és hát a kutyakaja automata. Laza városi hangulat uralkodik. Pont naplementében vagyunk a homokos óceán mellett. Nagyon jó hangulat uralkodik rajtunk. Ráadásul holnap kezdődik az igazi kaland. 

20230122_180243.jpg

20230122_200129.jpg

20230122_201625.jpg

20230123_054020.jpg

20230122_173254.jpg

20230122_173243.jpg

20230122_175156.jpg

20230122_181304.jpg

20230122_180852.jpg

Még ezeken merengünk Be is érünk egy zsúfoltabb környékre, ahova direkt mentünk. Ünnepi alkalom a holnapi, így méltó mód ünnepeljük: megismerkedünk a Domino's pizzával (azóta is ez a kedvenc gyorséttermi kajánk itt.), plusz egy egy ital társaságában leülünk a parton és ünneplünk. Szuper két év van mögöttünk, aminek egy nagy fejezete kezdődik holnap. 

20230122_181516.jpg

20230122_181325.jpg

Lassan lemegy a nap is, haza felé belebotlunk egy élőzenés buliba, ahol el is időzünk kicsit. Egy még nyitott szupermarketben veszünk holnapra némi kekszet és jól lakottan és kedvűen haza buszozunk, hiszen jól elkóboroltunk a szállástól. 
20230122_194057.jpg
A késő fekvést pedig korai kelés követi, hiszen eljött az idő: repülünk Új-Zélandra!!! Így nem is annyire nehéz ez az ébredés. Kész vagyunk. Átgyaloglás a reptérre. Elsők között érkezünk. Sima becsekkolás és egy gyorskajáldai reggeli és kávé után, már szállhatunk is a gépre. 
Viszlát Ausztrália, köszi a szép élményeket! 2023. január 11.-én érkeztünk hozzád és január 23.-án hagytunk el. De nyugi, nem sokára úgyis találkozunk, jó légy! 

20230123_054732.jpg

20230123_062158.jpg

20230123_062319.jpg

süti beállítások módosítása